hogy én nem láttalak bennetëkët!«
Avval ő jó előre sietëtt, sokkal hamarabb hazaért, mint a lyányok.
Este vót, ledőt ëgy ágyra, a mëlyikënn az azelőtt való este hát.
Nemsokára hazagyöttek a lyányok is, azok azt tutták, hogy a kondás
nem tud sëmmit arrú, a hun ők vótak, látták, hogy most is alszik,
biztosra vëtték, hogy ez is má a karóra jut százagyiknak. Mëgint
rákezték az ágya fëlëtt: »Aluggy, aluggy, kis kondásom! hónap
reggel karón lëssz a fejed!«
De a kondásnak jó esëtt az álom, alutt is, mint a tej, másnap
rëggel arrú az ódalárú kelt fël, a mëlyikënn még este alutt.
Allyig pitymalodott, má hívatta a kirá. »No, fiam! hát most má
számolly be: ettéd lësz-ë a lyányom felikiráságomval, vagy a karónn
lëssz a fejed!?« »Hát, fëlséges kirá! gráczia fejemnek! én mindënt
tudok! én nyomára gyöttem mindënnek: mére járnak? hova
mënnek? micsinának? hun nyövik el a sok czipe?!« Avval elmonta
végig-hosszig az erdőköt, kutakot, a palotát, mëm mindent, a mit
csak látott. Azután aszonta, hogy »ha mém mos së hiszi fëlségëd,
hogy mindënt tudok!« – akkor csak benyút a csuhújjba, elévëtte a
kanát, kést, villát, a bőcsőköt gyerëkëstű, a puharakot, a czipéket
mind – »hát ëhën vannak-ë! ezëkkel ëttek, ezëkët szoptatták, ezëkbe
tánczoltak, ezëkbű mëg ittak. Ez a két gyerëk a két letnagyobb
lyányáé, kérdëzze csak mëg őköt, hivassa be, hogy elválallyák-é
magokénak?«
Akkor a kirá lehivatta a két lyánt, mëgkérdëzte, hogy igaz-ë az, a
mit ez a kondás mond? Először tagatták, de hogy ott hátok mellett a
bőcsőbű rívást hallottak, odanéztek, mëgösmerték, hogy a saját
tulajdon gyerëkik, ríva fakattak, hogy »kedves apám! bocsássék
mëg, ha má mink kurvák lëttünk! többet ilyent nem tëszünk!«
De a kirá nem këgyelmezëtt, ökörrel szaggattatta szét őköt.
A kondásnak mëg odatta a letkisebb lyányát, mëg a felikiráságát.