Reinventing Social Solidarity Across Europe Marion Ellison Editor

Reinventing Social Solidarity Across Europe
Marion Ellison Editor download
https://ebookbell.com/product/reinventing-social-solidarity-
across-europe-marion-ellison-editor-51810142
Explore and download more ebooks at ebookbell.com

Here are some recommended products that we believe you will be
interested in. You can click the link to download.
Reinventing Social Security Worldwide 1st Edition Rys
https://ebookbell.com/product/reinventing-social-security-
worldwide-1st-edition-rys-51641396
Reinventing Evidence In Social Inquiry Decoding Facts And Variables
1st Edition Richard Biernacki Auth
https://ebookbell.com/product/reinventing-evidence-in-social-inquiry-
decoding-facts-and-variables-1st-edition-richard-biernacki-
auth-5373110
Reinventing A Small Worldly City The Cultural And Social
Transformation Of Cardiff Ana Gonalves
https://ebookbell.com/product/reinventing-a-small-worldly-city-the-
cultural-and-social-transformation-of-cardiff-ana-gonalves-43154356
Putting The Public Back In Public Relations How Social Media Is
Reinventing The Aging Business Of Pr Solis
https://ebookbell.com/product/putting-the-public-back-in-public-
relations-how-social-media-is-reinventing-the-aging-business-of-pr-
solis-22122758

After The Crash Reinventing The Left In Britainebook Grayson
https://ebookbell.com/product/after-the-crash-reinventing-the-left-in-
britainebook-grayson-5062708
Digital Sociology The Reinvention Of Social Research 1st Edition
Noortje Marres
https://ebookbell.com/product/digital-sociology-the-reinvention-of-
social-research-1st-edition-noortje-marres-6782434
Reclaiming Participatory Governance Social Movements And The
Reinvention Of Democratic Innovation 1 Adrian Bua
https://ebookbell.com/product/reclaiming-participatory-governance-
social-movements-and-the-reinvention-of-democratic-
innovation-1-adrian-bua-53565118
Reinventing The Body Resurrecting The Soul How To Create A New You
Deepak Chopra
https://ebookbell.com/product/reinventing-the-body-resurrecting-the-
soul-how-to-create-a-new-you-deepak-chopra-46476002
Reinventing Retail Ian Shepherd
https://ebookbell.com/product/reinventing-retail-ian-shepherd-46780190

Reinventing
social solidarity
across Eur ope
Edited by Marion Ellison

REINVENTING SOCIAL
SOLIDARITY ACROSS
EUROPE
Edited by Marion Ellison

First published in Great Britain in 2012 by
The Policy Press
University of Bristol
Fourth Floor
Beacon House
Queen’s Road
Bristol BS8 1QU
UK
Tel +44 (0)117 331 4054
Fax +44 (0)117 331 4093
e-mail [email protected]
www.policypress.co.uk
North American office:
The Policy Press
c/o The University of Chicago Press
1427 East 60th Street
Chicago, IL 60637, USA
t: +1 773 702 7700
f: +1 773-702-9756
e:[email protected]
www.press.uchicago.edu
© The Policy Press 2012
British Library Cataloguing in Publication Data
A catalogue record for this book is available from the British Library.
Library of Congress Cataloging-in-Publication Data
A catalog record for this book has been requested.
ISBN 978 1 84742 727 4 hardcover
The right of Marion Ellison to be identified as editor of this work has been asserted
by her in accordance with the 1988 Copyright, Designs and Patents Act.
All rights reserved: no part of this publication may be reproduced, stored in a
retrieval system, or transmitted in any form or by any means, electronic, mechanical,
photocopying, recording, or otherwise without the prior permission of The Policy
Press.
The statements and opinions contained within this publication are solely those of
the editors and contributors and not of The University of Bristol or The Policy
Press. The University of Bristol and The Policy Press disclaim responsibility for
any injury to persons or property resulting from any material published in this
publication.
The Policy Press works to counter discrimination on grounds of gender, race,
disability, age and sexuality.
Cover design by The Policy Press
Front cover: image kindly supplied by www.alamy.com
Printed and bound in Great Britain by TJ International,
Padstow

For my husband James
‘The past we inherit the future we build’

v
Contents
List of figures and tables vii
Preface and acknowledgements ix
Notes on contributors xi
one Introduction: social solidarity in Europe: the fourth pillar 1
Marion Ellison
two The concept of solidarity in the European integration discourse 17
Józef Niz˙nik
three Solidarity at the margins of European society: linking the 29
European social model to local conditions and solidarities
Tomáš Sirovátka and Petr Mareš
four Towards a globalisation of solidarity? 49
Menno Fenger and Kees van Paridon
five Contested terrains and emerging solidarities within 71
childcare law, policy and practice in Europe
Marion Ellison
six Embedding European identity in context: changing social 83
solidarities in Europe
Jim Barry, Elisabeth Berg and John Chandler
seven Intra-European energy solidarity at the core of the 99
European integration process : future possibilities and
current constraints
Annamária Orbán and Zoltán Szántó
eight Social solidarities and immigration integration policies in 121
South‑Eastern Europe
Anna Krasteva
nine Normative power Europe: a tool for advancing social 139
solidarity within and beyond Europe?
Andy Storey

Reinventing social solidarity across Europe
vi
ten Social solidarity in post‑socialist countries 157
Damir Josipovicˇ
eleven Trade unions, NGOs and social solidarity in Romania 191
Cristina Sta˘nus¸
twelve Social solidarity and preferences on welfare institutions 209
across Europe
Béla Janky
thirteen Social solidarity, human rights and Roma: unequal access to 227
basic resources in Central and Eastern Europe
Richard Filcˇák and Daniel Škobla
fourteen Conclusion: the future of social solidarity in an enlarged 251
Europe: key issues and research questions
Marion Ellison
Index 263

vii
List of figures and tables
Figures
4.1 Social openness and concern about the human race (2006) 57
4.2 Trust and concern about Europeans (2006) 57
4.3 ODA as a percentage of GDP (1960–2008) 59
4.4 ODA as a percentage of GDP (average 2005–09) 60
4.5 Nominal change in ODA (as a percentage of GDP) between 61
early 1990s and late 2000s
4.6 Relationship between size of ODA and trade openness 62
4.7 Relationship between size of ODA (percentage of GDP) 63
and GDP per capita
4.8 Relationship between size of ODA (percentage of GDP) 63
and tax and premium burden (percentage of GDP)
10.1 Geopolitical setting before 1990 160
10.2 Proportion of foreign workers in West Germany and Austria 163
by country of origin (after Grecˇic´, 1975: 50–2, table VIII)
10.3 European buffer zone ‘in-between Europe’ (rearranged after 164
Tunjic´, 2004)
10.4 Management structure of organisations of associated labour 165
in socialist Yugoslavia (after Warner, 2001)
10.5 Economic dependency (measured by foreign trade) of Baltic 170
States in 2009
12.1 Hard work brings success – percentage of people who 212
tend to agree with the statement
12.2 Proportion of people supporting the commercialisation 214
of healthcare and educational services, by country
12.3 Proportion of people who tend to agree with the 215
statement ‘The state should give more freedom to companies’,
by country
12.4 Percentage of people supporting increased budget spending 218
in various areas, by country
12.5 Redistributive Attitude Index – the level of support for 219
government intervention, by country
12.6 Redistributive Attitude Index – differences between men 221
and women, by country
12.7 Redistributive Attitude Index – differences between the 222
self-employed/entrepreneurs and the inactive population,
by country

Reinventing social solidarity across Europe
viii
14.1 Dialectical circularity of social solidarity and governance 259
across Europe (after Sartre, 1976. 1957)
Tables
1.1 Framework of typologies for social solidarity 6
4.1 Examples of four types of solidarity 52
4.2 Concerns of European citizens 56
4.3 Towards a globalisation of solidarity? Conclusions 66
10.1 Agriculture as a percentage of GDP in ECE countries 167
10.2 Percentage of the labour force employed in agriculture in 168
ECE countries
10.3 Demographic change 1960–2008 and 1990–2008 in 174
ECE countries
10.4 Foreign investment and external debt in ECE countries 175
11.1 Dimensions of solidarity in Romania, 2009 201
11.2 Solidarity and membership of trade unions and NGOs in 204
Romania, 2009

ix
Preface and acknowledgements
Preface
This book is the product of a series of international workshops, seminars
and conference streams undertaken by HOPES (How to Progress
European Solidarity) Research Network. The HOPES Research
Network consists of academics, NGO policy makers and practitioners
with specialist interests in transnational social securities, transnational
solidarities and the organisation of social protection within and across
the European region. Our approach deals with the emergence of
contexts and strategies to counter commonly experienced problems
of European solidarity, equality, citizenship and freedom within the
EU enlargement agenda. The objective is to identify and encourage
wider articulation of commonly experienced European issues and
policy solutions to sustaining solidarity within an increasingly pressured
‘neoliberalised’ and enlarged Europe within a global economy. The
principle of solidarity was central to European integrationist discourse
when the European Union was created. The current economic
and financial crisis has exacerbated inherent fragilities of European
integration, citizenship, orthodoxy and agendas across Europe. This
book brings together contributions that aim to develop a framework
for discourse, defining and reinventing social solidarity and sustainability
(social, economic, religious and cultural) across Europe within a wider
global setting.
Acknowledgements
This book has been a collective effort and I would like to thank all of
my colleagues in HOPES for their inspiring contributions. In particular,
I would like to thank my husband James Ellison for his support, advice
and highly valued comments during the development of this book.
Thanks are also due to Emeritus Professor Adrian Sinfield for his helpful
advice and constructive comments. I would like to also thank all of
those who reviewed the book on behalf of The Policy Press for their
very helpful comments. Appreciation also goes to my Commissioning
Editor Emily Watt and to all of the staff at The Policy Press for their
consistent advice and valued support from the inception to the final
production of this book.

xi
Notes on contributors
Jim Barry is a political sociologist, Professor of Gender and
Organisation Studies in the Royal Docks Business School at the
University of East London, UK, and Guest Professor at Luleå University
of Technology, Sweden. Holding editorial board appointments, his
research interests include gender, management, higher education, social
work, work stress, post-colonialism, identities, business ethics, and lone
parenting and employment. He has published in Gender, Work and
Organization, Feministiche Studien, International Feminist Journal of Politics,
Public Administration, Human Relations, Organization, Public Management
Review and the Journal of Management Studies.
Elisabeth Berg is Professor of Sociology in the Department of
Economy, Technology and Society at Luleå University of Technology,
Sweden, and Visiting Professor at the University of East London, UK.
Her research has involved gender and organisation in academia and
in social work in Sweden, England and the Netherlands as well as
Information and communication technology in social work from a
gender perspective. She has published in Gender, Work and Organization,
Feministiche Studien, Organization, International Journal of Sociology
and Social Policy, Public Administration, Public Management Review and
Information Technology and People.
John Chandler is a Reader in Work and Organisation in the Royal
Docks Business School at the University of East London, UK. A
sociologist, his research interests are in the fields of public services
management, identities, gender at work and social movements. Recent
research and publications have been on the theme of management and
managerialism in higher education and social care. He has published
in the journals Gender, Work and Organization, Feministiche Studien,
International Feminist Journal of Politics, Public Administration, Human
Relations, Organization, Public Management Review and the Journal of
Management Studies.
Marion Ellison is Director of HOPES (How to Progress European
Solidarity) Research Network and lectures in European Social and
Public Policy at Queen Margaret University in Edinburgh. Her research
interests and publications are located within the fields of European
social policy, governance, public services management and citizenship

Reinventing social solidarity across Europe
xii
with a focus upon comparative childcare law, policy and professional
social work practice.
Menno Fenger finished his PhD on the implementation of social
policies in 2001. From 2000 to 2006 he worked as an assistant professor
at the Department of Public Administration, Erasmus University
Rotterdam. In 2006, he was a visiting scholar at the Centre for European
Studies, Harvard University. From 2006 to 2008 he was a senior policy
advisor at the Dutch Ministry of Social Affairs and Employment. In
2008, he returned to Erasmus University as Associate Professor in
Public Administration. His research focuses on the implementation of
social policies, and on processes of policy change in this policy domain.
Richard Filcák has extensive experience as a researcher and social
and environmental policy development projects coordinator working
in Central Europe, and the Balkan and former Soviet Union regions.
He studied at the Lund University, Sweden, and received his PhD
from the Central European University in Budapest, Hungary, where
he is Senior Researcher at the Institute for Forecasting Studies/Slovak
Academy of Sciences. His work and research interests are focused on
social, economic and environmental trends and impacts of development
in the Central and Eastern Europe – with particular attention to the
exposure to environmental and social risks, vulnerability and access
to resources.
Béla Janky is Associate Professor at the Budapest University of
Technology and Economics. He studied sociology and economics
in Budapest, finishing his PhD on solidarity and welfare preferences
in 2003, and has published a book and several articles on the roots
and consequences of norms of solidarity in modern welfare states.
His current research focuses on the roles of ethnic stereotypes in
welfare preferences, and also on social capital in local communities
in Hungary. His research interests also include the integration of the
Roma population in Hungary, economic sociology and rational choice
models of non-selfish behaviour.
Damir Josipovič is a social geographer and demographer. He received
his PhD at University of Ljubljana, Slovenia, with a thesis on the impacts
of immigration to Slovenia after World War II. Currently, he works as a
researcher at the Institute for Ethnic Studies. His former posts include
working at the Institute for Geography, Anton Melik Geographical
Institute at Scientific Research Centre of Slovenian Academy of
˘

xiii
Notes on contributors
Sciences and Arts, and at GfK Gral-ITEO. In 2001 and 2002 he also
studied in Spain and Great Britain within the European Doctorate
Programme. He has (co-)authored five scientific monographs. His
expertise includes publications and research on post-socialism,
population, migration, socio-economic structure, borders and ethnicity.
Anna Krasteva is Director of CERMES (Centre for Refugees,
Migration and Ethnic Studies) at the New Bulgarian University in
Sofia, Bulgaria. She is doctor honoris causa of the University Lille 3, France,
and has been awarded the international scientific honour of ‘Chevalier
dans l’Ordre des Palmes Académiques’. She is editor-in-chief of the
journal South Eastern Europe (Brill) and a member of the editorial board
of Nationalism and Ethnic Politics (Routledge). She is author of more
than 70 publications in 13 countries, among which Migrations from and
to SEE (co-editor; Ravenna, Longo Editore, 2010) and Communities
and identities in Bulgaria (editor; Ravenna, Longo Editore, 1999).
Petr Mareš is a Professor of Sociology at the Faculty of Social Studies
at Masaryk University in Brno, Czech Republic. He has been involved
in several European research projects (for example the European Values
Study- in the Czech Republic) and has contributed to journals such
as Social Policy and Administration, Czech Sociological Review and Prague
Economic Papers. He is the author of the monographs Nezaměstnanost jako
sociální problém (Unemployment as a social problem) and Sociologie nerovnosti
a chudoby (Sociology of inequality and poverty). He recently led the research
programme on Reproduction and Integration of Society, granted by
the Czech Ministry of Education (2005–11) at Masaryk University.
Józef Niżnik is Head of the European Studies Unit at the Institute of
Philosophy and Sociology, Polish Academy of Sciences. His background
is in the philosophy of social sciences and sociology of knowledge. He
teaches at the Graduate School for Social Research and in Collegium
Civitas in Warsaw. He has over 80 major publications in Polish and
English in philosophy, methodology of social sciences, sociology of
knowledge and since 1989 in global problems and the problems of
European integration. He is also a member of the Committee for
Future Studies, ‘Poland 2000 Plus’, at the Board of the Polish Academy
of Sciences.
Annamária Orbán is an associate professor at the Department of
Sociology and Communication of Budapest University of Technology
and Economics (BME), has an MA in Economics and earned her

Reinventing social solidarity across Europe
xiv
PhD in Political Science at the Central European University in
Budapest, Hungary in 2003. Her teaching, as well as research interests,
are multidisciplinary: ranging from economic sociology through
comparative and international studies to European politics, while her
main fields of interests are cooperation, trust, social capital, sustainable
local/community development, self-help community models, civil
society, and energy politics.
Professor Tomáš Sirovátka is Professor of Social Policy at the
Faculty of Social Studies, Masaryk University in Brno, Czech Republic.
He has been involved in several European research projects and has
contributed to comparative books on employment and social policies
in post-communist countries and journals such as Journal of Comparative
Policy Analysis, European Journal of Social Security, International Review of
Sociology, International Journal of Sociology and Social Policy, Social Policy
and Administration, Journal of Marriage and the Family, Czech Sociological
Review and Prague Economic Papers. Recently, he has co-edited (with
Rik van Berkel and Willibrord de Graaf) a book on the Governance of
active welfare states in Europe, to be published by Palgrave (2011).
Daniel Skobla is a graduate of the Central European University
(CEU) in Warsaw where he studied sociology and holds a doctoral
degree in Humanities from the Institute of Philosophy and Sociology
of the Polish Academy of Sciences. He also worked as a fellow at
the Institute of Sociology of the Slovak Academy of Sciences and
cooperated with environmental and human rights non-governmental
organisations. Currently he is a Social Inclusion Officer for United
Nations Development Program at Bratislava Regional Centre. His
research has focused on poverty, ethnicity, social exclusion and human
development issues. His work has appeared in The Polish Sociological
Review and other publications.
Cristina Stăn u s¸ is a political scientist and works as a research assistant
at the Department of Sociology of the Babes¸-Bolyai University of
Cluj-Napoca, Romania. She is also an associate lecturer at the Lucian
Blaga University of Sibiu, Romania. Her research interests include
political and civic participation and local government policy-making.
Among her recent work we mention The state and non-state provision of
compulsory education in Romania (ESP-OSI Working Paper, 2011) and the
chapter on Romania in The second tier of local government in Europe (eds
H. Heinelt and J. Bertrana Horta; Routledge, 2011, with Daniel Pop).
˘

xv
Notes on contributors
Andy Storey is a college lecturer at the Centre for Development
Studies, School of Politics and International Relations, University
College Dublin. His main research interests are neoliberal governance
in the European Union (EU) and its impact on EU citizens and
on citizens of third countries, including through trade deals such as
Economic Partnerships Agreements (EPAs). He also carries out research
on conflict in central Africa and on the political economy of the Irish
state, including the state’s response to the eurozone debt crisis. He is
chairperson of the global justice NGO Action from Ireland (Afri).
Zoltán Szántó (PhD, Hungarian Academy of Sciences) is Professor of
Economic Sociology at Corvinus University of Budapest, Hungary. He
is currently Director of the Institute of Sociology and Social Policy. His
main areas of interest are social theory and economic sociology. He has
written books and articles on the problems of analytical social theory,
such as rationality, micro–macro mechanisms, and interdisciplinarity.
His empirical studies of privatisation, local labour markets, economic
organisation, financial culture, corruption and tax evasion have often
focused on social capital, networks, trust and culture.
Kees van Paridon is Professor of Economics at the Faculty of Social
Sciences, Erasmus University Rotterdam. He has worked at Erasmus
University, CPB Bureau for Economic Policy Analysis, the Scientific
Council for Government Policy, and Free University Amsterdam.
He was also a guest professor at Wilhems University in Münster,
Germany. His fields of interest are labour markets and the welfare state,
international economic relations and macro-economic policy.

1
ONE
Introduction: social solidarity in
Europe: the fourth pillar
Marion Ellison
Peace, justice and freedom: three pillars of the community of
shared values, under the rule of law, which today constitutes
the European Union. But there is also a fourth pillar:
solidarity. (Barroso, 2008)
The European Union (EU) is committed to the principle of solidarity,
which is regarded as vital to the notion of a social Europe that is
embedded in the European Charter of Fundamental Rights
1
and is
rendered legally binding by the Lisbon Treaty 2007.
2
Connecting social
and economic to civil and political rights, social solidarity is articulated
by the Solidarity Chapter of the Charter, with articles that include ‘fair
and just working conditions’, ‘social security and social assistance’ and
the ‘right of collective bargaining and action’. Recently consolidated
by a series of European Directives and Programmes,
3
social solidarity
is firmly established as the ‘fourth pillar’, completing the architecture
of ‘indivisible’ values of peace, justice and freedom that constitutes the
vision for European integration. Yet, as the UK’s decision to opt out
of the Solidarity Chapter illustrates,
4
the legitimation of the principle
of social solidarity at EU level is located within a polity that is
dominated by tensions between closed national and open transnational
politico-legal systems and arrangements. Despite this, the historical
development of the European polity, civil and public spheres within
and across nation-states has been characterised by a philosophical,
political and social commitment to institutionalised forms of social
solidarity (Esping-Anderson, 1990; Gallie and Paugam, 2000; Stjerno,
2005; Mau and Burkhardt, 2009). Underpinned by the philosophical
traditions of the European Enlightenment,
5
political and ideological
struggles have forged national welfare regimes promoting collective
institutionalised social solidarity while culturally embedding values
of social and economic justice within public discourse (Maitre et al,
2005; Mau and Burkhardt, 2009). The social contract between the

Reinventing social solidarity across Europe
2
state and the individual has rested upon guaranteed protection from
risks connected with the market economy that, in return, requires
active participation in the labour market: ‘A lived daily experience
of people sharing risks and responsibilities’ (Gray, 1999), where fiscal
redistributive mechanisms and welfare services and benefits compensate
people for the ‘worst dis-welfares of capitalism’ while giving citizens
the opportunity to contribute to the national economic, social, and
civil realm (Gough, 1979). However, since the 1990s these ‘broader
goals of income maintenance or compensation let alone integration
and solidarity have become largely discarded’ (Sinfield, 2005: 17). The
vacuum thus created has led to individuals and groups in society being
more directly affected by the global market economy, decoupling
institutional social solidarity from national social policy development
within European states. Lorenz (2005) takes this argument further:
The market has become the conceptual and institutional
interface between persons stripped to their bare individuality
and collectives; a new compromise between fluidity and
permanence, chaos and stability, an ephemeral construct
that nevertheless becomes institutionally unassailable. It
represents radicalised individualism and the necessity of
collective action, independence and interdependence all at
one. (Lorenz, 2005: 94)
Globalisation and social solidarity in Europe:
continuity and loss
Widely regarded as ‘the most highly developed and structurally complex
of all the world’s regional economic blocs’ (Dicken, 2007), the EU
has grown from a membership of six countries in 1968 to the current
25. During this time, the contours of institutional social solidarity
across nation-states in Europe have shifted to varying degrees as states
filter the imperatives of the global market within distinctive socio-
economic systems of capitalism. But the race to become established as
a ‘competition state’ (Cerny, 1997) within an increasingly competitive
global market economy has not been run enthusiastically by some
member states. While the UK followed the US model during the
1990s in wholeheartedly embracing neoliberal market capitalism, for
countries like Germany, Denmark, the Netherlands and Sweden, social
and public policy programmes and forms of governance continued to
be based upon forms of co-determination and collaboration with and
between different actors in the economy. Here, social market capitalism

3
Introduction
is identified with stakeholders beyond the owners of capitalism. By the
1990s it was clear that most European nation-states were seeking to
develop their competitive status within the global economy; however,
it is also clear that in some states, particularly those within Scandinavia,
there was more continuity than loss and the basic principles of social
solidarity, which had shaped the Scandinavian social democratic model,
were retained. In France, traditions of social solidarity formulated upon
the ‘importance of the state as the custodian of the social contract
between generations’ were also defended (Clark, 2001). However, the
ideological tide of neoliberalism was to wash over all European states.
For some states this would result in a complete reworking of the
meaning of social solidarity. In the UK, for example, the legitimacy of
community solidarity was built upon the post-war settlement founded
upon the socialist ideology of collective public responsibility. The
Beveridge settlement
6
institutionalised rights-based social solidarity,
delivering a post-war social agreement that was ideologically predicated
upon notions of basic equality, and delivering universal rights and
benefits to a people who, in common with all the peoples of Europe,
were ‘tired of war’ and had an overwhelming concern to achieve a
sustainable peace. The establishment of the European Union itself
was an expression of this collective desire. As Józef Niżnik, argues in
Chapter Two of this volume, the Schuman agreement, upon which the
EU was founded, was based primarily upon the organising discourse
of ‘solidarity’.
Europe will not be made all at once, or according to a single
plan. It will be built through concrete achievements, which
first create a de facto solidarity; …
All Europeans without distinction, whether from east
or west, and all the overseas territories, especially Africa,
which awaits development and prosperity from this old
continent, will gain benefits from their labour of peace.
(Speech made by Robert Schuman at the launching of the
Schuman Declaration, 1950)
A growing tension between economic globalisation and
embedded state/society practices increasingly constitutes
the principle terrain of political conflict within, among
and across competition states…. the development of this
new political terrain in turn hinders the capacity of state
institutions to embody the kind of communal solidarity
‘Gemeinschaft’ which gave the modern nation-state

Reinventing social solidarity across Europe
4
its deeper legitimacy, institutionalised power and social
embeddedness. (Cerny, 2007)
Situating theories of social solidarity within European
integration
For the European Union and national governments within Europe, the
compromise underpinning governance in the 1990s was underwritten
by the politics of the Third Way (Giddens, 1998). Here, communitarian
forms of social solidarity designed to construct an ‘espace de solidare’
framed by a shared-values consensus were combined with policy
programmes focusing on labour market activation and individual
responsibility. Within this paradigm, the value of informal and personal
community bonds was elevated (Putnam, 2005). Etzioni (2000) argues
that ‘At the core of the Third Way ought to be the recognition that
a good society combines respect for individual rights and fulfilment
of basic human needs with the expectations that members live up to
their responsibilities to themselves, their family and friends, and to the
community at large’ (Etzioni, 2000). Embedded within this view is the
assumption that standards of justice must be found in the ways of life
and traditions of particular societies, and hence can vary from nation
to nation. The view is resonant of Durkheim’s theory that during
the first modernity of the early 19th century rapid industrialisation
led to increasingly complex societies in which the expression of
individualism was reliant upon forms of social solidarity forged by a
collective consensus of normative values, framed by political judgement
and reliant upon the language of reason (MacIntyre, 1978; Benhabib,
1992). As Beck argues, while class and socio-economic divisions were
embedded in the lived and shared learned experiences of the first
modernity, the 1970s heralded a post-industrial globalised economic
era across European societies that was distinguished by contours of
individualisation and fragmentation.
It is the individualization and fragmentation of growing
inequalities into separate biographies which is a collective
experience. Under conditions of individualization the point
is to work out if and when new collective forms of action
take shape what forms they are. The key question therefore is
how the bubbling, contradictory process of individualization
and de-nationalisation can be cast into new democratic
forms of organization. Social inequality is on the rise

5
Introduction
precisely because of the spread of individualization. (Beck
and Beck-Gernsheim, 2002: 6)
By focusing on contradictory processes of de-nationalisation and
individualisation, Beck defines the central challenge for the future
of European integration. How can the wider European polity, civil
society and public realm connect with newly generated collectivities
across Europe? The asymmetrical relationship between European
models of social solidarity and globalised, neoliberal economic politics
and social welfare politics is revealed as the central tension of social
solidarity across Europe. As the typology (Table 1.1) reveals, the range
of social solidarity outcomes within distinct forms of governance
illuminates the need to move beyond an individualistic approach to
the ‘dialectical circularity’ of multilevel governance and social solidarity
across Europe. As Jean Paul Sartre maintains, the ‘dialectical circularity’
of multilevel governance and social solidarity across Europe is ‘where
man is “mediated” by things as much as things are “mediated by man”
– the reciprocal relationship of “situation and project”. The strength
of social solidarity depends upon material conditions and normative
aspects. Freedom is an ultimate objective of social solidarity; therefore,
freedom is a project in itself that comes out of social solidarity that
unifies material circumstances into the practical field that in turn gives
rise to the same project’ (after Sartre, 1957, 1976).
Within the paradigm of a moral political economy, Schwartz (2008)
argues that the realities of economic and social inequality cannot be
transformed without the development of ‘a politics of social solidarity’
in which citizens embrace social and political movements which seek
to bring coherent power behind ‘programmes which address economic
inequality’ (Schwartz, 2008).
A major question posed by recent socio-economic transitions in
Europe relates to the extent to which the journey ahead for European
citizens will be forged by global economic forces or by the political
practice of individuals and groups. The relevance of previous and
current understandings and shared learned experiences of people living
in Europe is, as Göran Therborn argues,
the European road to and through modernity [which] has
also left a certain legacy of social norms, reflecting European
experiences of class and gender . . . Collective bargaining,
trade unions, public social services, the rights of women
and children are all held more legitimate in Europe than in
the rest of the contemporary world. They are expressed in

Reinventing social solidarity across Europe
6
social documents of the EU and of the Council of Europe.
(Therborn, 2000, p 51, quoted in Habermas, 2001)
Table 1.1: Framework of typologies for social solidarity
Solidarity typesPublic policy actionSolidarity Outcome
Authoritarian• Command solidarity
• Elite-controlled
policy actions
• Relatively low-level
national education
• Moral authority
formally forced
• Suppressed
personally
• Negative fatalism
Democracy
negligible
Mechanistic • Authorised solidarity
of policy actions in
regional, national
governments across
EU
• Positive and negative
outcomes for policy
initiatives
• Neoliberal
economics
• Moral authority
structural, top-down
• eg EU trans-
European networks
– energy networks
interconnectors and
rail networks
• Solidarity for EU
• Varying degrees of
enhancing social
solidarity
• Dynamic local
opposition
solidarity,
eg Fildertunnel,
Stuttgart Station
Contrived elitist
democracy
Chapter Nine Chapter Seven Chapter Seven
Chapter Ten
Institutionalised• Public and social
welfare provision and
reforms
• Limited power and
control
• Social contract?
• Keynesian to
neoliberal economics
• Moral authority
shared
• Institutional
resource allocation
• Variations of
welfare state public
organization and
governance across
EU
• Social OMC
• Contested terrains
of resources and
rights
• Manifest from
social solidarity out
of historical and
political contexts
Low intense
deliberative
democracy
Chapter Five Chapter Three
Chapter Four
Chapter Five
Chapter Two
Chapter Five
Chapter Ten
Dynamic • Co-determination
• Rights and resources
• Workforce solidarity
• Social moral
authority
• Organic bottom up
• Egalitarian public
action
• Dialectical
circularity
• Social solidarity
• Fraternal
spontaneous public
towards organized
committee action
Intense radical/
derived
democracy
Chapter Five
Chapter Six
Chapter Eight
Chapter Eleven
Chapter Fourteen
Chapter Five
Chapter Six
Chapter Ten
Chapter Eleven
Chapter Thirteen
Chapter Fourteen
Chapter Five
Chapter Ten
Chapter Fourteen

7
Introduction
Recent large-scale demonstrations across Europe testify not only to
the scale of social injustice that is felt, but also to the sense of loss as
Europeans face the severing of the social contract which guaranteed
basic rights in return for their contribution to the economic
development of nation-states. The spectre of wide-scale retrenchment
within cherished domains of institutional social solidarity such as
education, health, pensions and other social security benefits has led
to protests which have demonstrated the magnitude and solidarity
of feeling across Europe. Here, multi-sector intergenerational social
solidarity has been witnessed throughout Europe; as across France,
where in Marseille on 28 October 2010 an estimated 200,000 people
marched to the slogan: ‘Les jeunes dans la galère, les vieux dans la misère.
On n’en veut pas de cette société-là’ (‘Youth in the galley, the old in misery.
We do not want this society.’)
Europe on the edge
As levels of poverty, inequality and marginalisation in Europe continue
to rise,
7
the crises in welfare experienced across most European nations
in recent decades can be regarded as a crisis in social solidarity, with a
harmful impact on the public realm (Ferge, 1997; Korpi, 2000; Lorenz,
2001; Offe, 2003; Clarke, 2004; Mau and Burkhardt, 2009). Tensions
and contradictions between the economic and ideological imperatives
of globalisation, neoliberalism and the European social model have
combined to frustrate the realisation of the principles of social solidarity
within an enlarged Europe. In recent months economic instability has
been fuelled by increasing public sector deficits across Europe. Here, in
an attempt to prevent economic collapse, the public sector has taken on
some of the debt burden of the private sector. For eurozone members,
the implications of economic crisis are particularly significant at
transnational and national levels. At a transnational level, the economic
integration and solidarity of eurozone countries are jeopardised by
global economic instability. At the same time, institutionalised social
solidarity at a national level is being severely tested by varying degrees of
reductions in public service spending and provision within all European
member states. As Tralan Basescu, the Romanian president, argued: ‘The
current circumstances generated by the economic crisis are testing,
more than ever, the solidarity capacity of the European Union member
states.’ Exemplifying this, the near collapse of the economies of Greece
and Ireland in 2010 and the subsequent rescue packages provided by the
IMF and the EU have acted as a catalyst for the recent announcement
of a €60 billion increase in the European Union’s existing balance of

Reinventing social solidarity across Europe
8
payments facility, which was used in 2008 to help Latvia, Hungary and
Romania, three non-eurozone countries. This will be extended to cover
all 16 eurozone members, forging a European currency union. Here,
when a shock occurs to one part of the union, money is transferred
across national boundaries. Paradoxically, this example of transnational
financial loans, which are designed not only to ensure the functioning
of European financial and economic markets but also to aid European
solidarity and integration, may in itself threaten social solidarity within
and across European nation-states because economic aid is tied to IMF
conditions that require sweeping reductions in public spending. For
people living within Central and Eastern Europe, the impact of the
recent financial crisis has been particularly severe. Rising food prices
and high energy costs have combined with political instability and
natural disasters to increase levels of need at a time of falling government
revenues.
8
Across Europe, the global economic crisis has underlined
the need for legally enforceable securities and rights at transnational
and national levels while threatening ‘the political union that backs the
EU as a whole’, and generating a growing recognition that ‘solidarity
is at the heart of the debate’.
9
Despite this, the recent crisis has also acted as a watershed for the
European integration process within an enlarged Europe. As Józef
Niżnik (Chapter Two) argues, the reinvention of the principle of
solidarity within the sphere of European policy and governance is
integral to the successful reorientation of the European integration
process. The recent resurgence of the principle of solidarity within
European integration discourse has stimulated top-down strategies
and policies that are designed to stimulate transnational solidarity and
securities. This urgency is exemplified by strategic initiatives such as
the EU Energy Security and Solidarity Action Plan
10
and the European
Economic Recovery Plan,
11
based on the fundamental principle of
‘solidarity and social justice’ and its promise ‘to address the long-
term job prospects of those losing their jobs, through the European
Globalisation Adjustment Fund and an accelerated European Social
Fund’. As Menno Fenger and Kees van Paridon (Chapter Four) argue,
these strategies are a clear attempt to deal with the global economic
crisis’s consequences for solidarity in Europe. Recent EU resolutions
have also signalled the importance of solidarity in the governance,
management, organisation and distribution of environmental resources
such as energy, water and food.
12
Indeed, as Annamária Orbán and
Zoltán Szántó (Chapter Seven) argue, the latest very severe energy
crisis, coupled with the general economic recession and severe winter
of 2010, have strengthened the view of EU policy makers that a real,

9
Introduction
common European energy strategy and policy are needed; however,
will the new intra-European energy infrastructure deliver transnational
energy security and solidarity?
What are the implications of these transnational initiatives for
social solidarity in Europe? The concept of social solidarity itself is
contested, complex and multidimensional. How can we begin to
address, analyse and progress social solidarity, both as an outcome of
transnational rights and securities and as a process involving emerging
solidarities within and across national settings? The ambition of this
book is to engage with both of these key areas. This necessitates the
adoption of a broad view of both policy discourse and empirical
evidence relating to social solidarity. Within this, the relationship
between transnational and national solidarity emerges as central. In
recent decades, national understandings of and attitudes towards social
solidarity within European countries have been forged by neoliberal
ideology. As Tomáš Sirovátka and Peter Mares argue (Chapter Three),
marginalised groups have found themselves blamed for their own
social exclusion, and public attitudes have supported this view. Here,
the self-reinforcing nature of these processes has led to a breakdown
of trust in institutions and of social trust in general. It may be argued
that issues of social trust lie at the very heart of ‘the social’ itself. Taking
this approach further, we may begin to view the social as being integral
with notions of solidarity when we conceptualise the social as the
self-fulfilment of individuals as social beings within the context of the
formation of collective identities (Beck and Beck-Gernsheim, 2002).
Yet, the contradictory process of neoliberalism has been characterised
by the individualisation of the social (Ferge, 1997, Guillemard, 2000;
Lorenz, 2001; Sinfield, 2005; Walker, 2005). By intensifying processes
of marginalisation and exclusion, the current economic recession has
given immediacy to the need to reinvent and reconstruct boundaries
of social solidarity. Here, the level of responsiveness and support given
by the Social Open Method of Coordination and other transnational
policy initiatives to these reinvented forms of solidarity within and
across European countries may regarded as pivotal to the sustainability
of these bottom-up reconstructions of social solidarity and initiatives.
The role of third sector organisations, social movements and networks
in the development of national and transnational solidarity within
an enlarged Europe is the focus of several chapters in this study. As
Christina Stănus¸ (Chapter Eleven) contends, trade unions and non-
governmental organisations play a central role in stimulating the
emergence of solidarity and transnational solidarities across Europe.
Illustrating this, ‘Solidarity’, the first independent self-governing trade
˘

Reinventing social solidarity across Europe
10
union in a Warsaw Pact country, was initially constituted as a social
movement. In his historical analysis of socio-economic transitions
within and across post-socialist countries, Damir Josipovič (Chapter
Ten) brings us a deeper insight into the contemporary development
of reinvented solidarities. He discusses the emergence of strategies
which aim to re-establish former ‘constitutional’, ‘designed’ and ‘lived’
solidarities as they emerge through ‘new networking’, ‘overcoming
or accommodating imposed recession in post-socialist countries’.
Elisabeth Berg, Jim Barry and John Chandler (Chapter Six) mirror
this approach, arguing that multiple sources of solidarity have emerged
in the public realms of Europe through the complex networks of
social movement interaction both within and across borders, creating
a somewhat messy but nonetheless vibrant politics of welfare. Here,
social movements are identified as offering alternative identities and
opportunities for ‘publicisation’ both within and across European states.
Within this model, ‘social movement activity does not just occur on
the streets or in political forums external to the welfare state – it also
occurs within the state apparatus as welfare professionals sometimes act
in concert with others on the basis of values and ideas forged through
their broader social movement participation’. Focusing on childcare
law, policy and practice across Europe, Marion Ellison (Chapter Five)
locates the analysis of solidarity within ‘contested terrains’ involving the
emergence of unified resistances to the imposition of neoliberal forms
of modernisation within public sector service governance, management,
professional practice and the experiences of user groups (Lorenz, 2001;
Newman, 2001; Clarke, 2004; Ellison 2007). Her chapter argues that
the effective design of a new spatial architecture for social citizenship
and solidarity in Europe requires a fuller understanding of the history,
dynamics and processes which characterise these contested terrains.
Taking this approach, the chapter aims to contribute to understanding
and knowledge of the processes underlying the formation of social
solidarities.
Located at the intersection of social citizenship and national and
transnational integration, social solidarity has an integrative role in
shaping social policy in Europe (Ferrara, 2008; Keating, 2009). For
Anna Krasteva (Chapter Eight), South-Eastern Europe faces the
consequences of a liberal paradox rather than the benefits of social
solidarity. Exploring the capacity of governments, media and civil
society organisations to develop and implement adequate policies for
integrating immigrants, the chapter examines the challenges involved
in reorientating policies from minorities to immigration, and reveals
emergent capacities for creating new public spaces of meeting, mutual

11
Introduction
understanding and dialogue, reinventing social solidarity. Focusing on
attitudes and preferences towards the ‘dilemma of public versus market-
based approaches’, Béla Janky (Chapter Twelve) provides a backcloth
of the solidarity patterns, ideological attitudes and policy preferences
of welfare institutions across Europe. Here, the examination of cross-
country differences in the distribution of solidarity preferences is given
added dimension through an analysis of the depth of intra-societal
solidarities. For Richard Filčák and Daniel Škobla (Chapter Thirteen),
the continuing presence of widespread inequalities across European
societies undermines the achievement of social solidarity across Europe.
As individuals and families are forced to commit a higher proportion
of their incomes to essential resources for daily living such as water,
electricity and food, issues relating to poverty and social exclusion are
magnified. The chapter draws upon evidence relating to the experiences
of marginalised ethnic groups in Slovakia to illustrate the severity
and extent of this issue. Here, the equal and fair distribution of basic
resources for life such as water and energy becomes central to social
solidarity. To overcome these barriers, the chapter highlights the need
to build approaches across Europe that are based on social solidarity
and integration rather than ‘egoism and exclusion’. Clearly, the equal
and universal distribution of environmental resources is a global issue.
As Andy Storey (Chapter Nine) argues, strategies and policies relating
to social solidarity within Europe are founded upon normative claims
to social justice and equality, but what are the implications of this
discourse and of policy strategies for social solidarity not only within
Europe but also between Europeans and non-Europeans?
The contributions in this volume explore social solidarity as a
contested, fluid, multilevel and multifaceted concept within the
European polity, civil society and the public realm. Social solidarity
is explored as a lived experience, a shared learned experience and a
normative construct. While the relationship between national and
transnational social solidarity/solidarities and the implications of this for
European integration are of central concern in this book, the theoretical
and empirical analysis of this theme is located within a global economic
context. Here the question posed is, ‘What is the relationship between
individualisation, inequality and social solidarity within the European
Union as a social and economic entity; and further, how do current
and future processes of European integration address this relationship?’
Contradictions within the current political design, policy instruments
and modes of governance of European integration and the European
model itself lie at the heart of this issue. Here, there is an asymmetry
between European directives and instruments that are designed to

Reinventing social solidarity across Europe
12
facilitate the operation of European nation-states as ‘competition
economies’ within a global economic environment (Dicken, 2007)
and a European social model built upon human rights and designed to
ensure that people living within Europe are protected from inequalities
arising from the operation of the global economy. Engagement with this
question is urgent. Reflected in and defined by the ‘lived’ and ‘shared
learned’ experiences of people living across Europe, the current global
financial and economic crisis has very deep implications for European
social solidarity, which, as the contributions that follow illustrate, is the
very necessary fourth pillar of the European Union.
The aims of this book
1. To clarify and develop a conceptual framework for discourse on
social solidarity within an enlarged Europe.
2. To bring together research that focuses on the systematic national
and cross-national analysis of empirical data within the key areas
of social and public policy, to enable critical engagement with the
concept of social solidarity within an enlarged Europe.
3. to trace empirical research looking at recent developments in
transnational solidarities and social securities within an increasingly
austere background in Europe, and identify appropriate methods and
processes of development that make a difference in the development
of sustainable transnational social securities and solidarities.
4. To examine the relationship between national and transnational
social solidarity within Europe and in the wider global socio-
economic context.
Notes
1
European Union (2000) Charter of Fundamental Rights of the
European Union, Nice European Council, 7 December, Chapter IV;
Articles 27–38.
2
Article 6 of the Treaty of the European Union. The 55 Articles of
the Charter of Fundamental Rights list political, social and economic
rights for citizens of the EU. The Charter is legally binding under the
Treaty of Lisbon (except where member states have an opt-out for this
provision). The intention of the Treaty of Lisbon is to ensure that the EU
regulations and directives do not contradict the European Convention
on Human Rights, which was ratified by all EU member states.

13
Introduction
3
2009/52/EC: 2009/326/EC: The Stockholm Programme, Developing
a Europe that Protects, 17 July 2009.
4
The United Kingdom has an opt-out from solidarity rights (Chapter
IV of the Charter of Fundamental Rights) and so is not legally bound
to implement these rights.
5
The European Enlightenment was a period during the 17th and 18th
centuries when knowledge itself became accepted as being open to
debate rather than a given truth generated by established authorities.
This new intellectual approach was driven by leading thinkers such
as Jean-Jacques Rousseau, arguing in The Discourse on the Origins
of Inequality (1755) that human nature was essentially good but was
restricted by the social contexts, shaped by the historical events through
which people lived, and David Hume, a Scottish philosopher, historian
and economist who in An enquiry concerning human understanding
(1748), argued that humans have knowledge only of things that they
experience themselves. Other leading intellectuals during this period
included: Pierre Bayle (1647–1706); John Locke (1632–1704); Voltaire
(1694–1778), and Denis Diderot (1713–84).
6
The Beveridge settlement of 1945 established a welfare state in the
UK based on universal rights and egalitarian principles.
7
Council of the European Union (2009) Updated joint assessment by
Social Protection Committee and the European Commission of the social impact
of the economic crisis and policy responses, 29 May, SOC 362 ECOFIN
392; available at the Council of Europe website: http://ec.europa.
eu/employment_social/spsi/docs/social_protection_commitee/
council_10133_2009_en.pdf. See also: European Anti-Poverty
Network, Social Cohesion at stake, The Social Impact of the Crisis and of
the Recovery Package, produced by EAPN Social Inclusion Working
Group, December 2009.
8
N. Sugawara et al (2009) The Crisis Hits Home: Stress-Testing Households
in Europe and Central Asia, Washington, DC: World Bank.
9
Thomas Klau, Paris Director of the European Council of Foreign
Relations, New York Times, 1 March 2009.

Reinventing social solidarity across Europe
14
10
2nd Strategic Energy Review Summary: 13 November 2008, Brussels
– EU Energy Security and Solidarity Action Plan: 2nd Strategic Energy
Review.
11
Commission of the European Communities, Brussels, 26.11.2008
COM(2008) 800 final.
12
European Parliament Resolution on the Common Agricultural
Policy and Global Food Security. European Parliament, 13

January 2009.
References
Barroso, J.M.D. (President of the European Commission) (2008)
Solidarity for the Future: Opening Session Solidarnosc Conference,
Gdansk, 6 December.
Beck, U. and Beck-Gernsheim, E. (2002) Individualisation: Institutionalised
individualism and its social and political consequnces, London: Sage
Publications.
Benhabib, S. (1992) Situating the self: Gender, community and post modernism
in contemporary ethics, Cambridge: Polity Press.
Cerny, P.G. (1997) ‘Paradoxes of the competition state: the dynamics
of political globalisation’, Government and Opposition, 32 (2), 251–74.
Clark, G. (2001) Requiem for a national ideal? Social Solidarity, the crisis of
french social security, and the role of global financial markets, Oxford: Oxford
University Centre for the Environment Working Paper.
Clarke, J. (2004) ‘Dissolving the public realm? The logics and limits of
neoliberalism’, Journal of Social Policy, 33 (1), 27–48.
Dicken, P. (2007) Global shift: Mapping the changing contours of the world
economy, London: Sage Publications.
Ellison, M. (2007) ‘Contested terrains within the neoliberal project:
The re-organisation of services for children in Europe, mapping
the dynamics of governance and resistances of welfare users and
professionals’, in J. Barry, E. Berg and J. Chandler (eds), Gender,
Management and Governance in the Public Sector. Equal Opportunities
International, Bingley: Emerald Publishing Group.
Esping Anderson, G. (1990) The Three worlds of welfare capitalism.
Princeton, NJ: Princeton University Press.
Etzioni, A. (2000) The Third way to a good society, London: Demos
Publications.
European Union (2000) Charter of Fundamental Rights of the
European Union, Nice European Council, 7 December, Chapter IV,
Articles 27–38.

15
Introduction
Ferge, Z. (1997) ‘The changed welfare paradigm: the individualisation
of the social’, Social Policy and Administration, 31 (1) 20–44.
Ferrera, M. (2008) ‘The boundaries of welfare: European integration and
the new spatial’, reviewed by S. Leibfried and P. Starke, Socioeconomic
Review, 6, pp 175–98.
Gallie, D. and Paugam, S. (2000) Welfare Regimes and the experience of
unemployment in Europe, Oxford: Oxford University Press.
Giddens, A. (1998) The third way: The renewal of social democracy, Oxford:
Wiley Blackwell.
Gough, I. (1979) The political economy of the welfare state, London:
Macmillan.
Gray, J. (1999) False dawn:The delusions of global capitalism, London:
Granta.
Guillemard, A.-M. (2000) Aging and the welfare state crisis, Newark, NJ:
University of Delaware Press.
Habermas, J. (2001) ‘Why Europe needs a constitution’, New Left Review
no 11, September-October.
Hume, D. (1748) An enquiry concerning human understanding, new edn
2000, New York: Oxford University Press.
Keating, M. (2009) ‘Social citizenship, solidarity and welfare in
regionalised and plurinational states’, Citizenship Studies, 13 (5)
501–13.
Korpi, W. (2000) ‘Faces of inequality: gender, class and patterns
of inequalities in different types of welfare states’, Social Politics:
International Studies in Gender, State and Society, 7 (Summer) pp
127–191.
Lorenz, W. (2001) ‘Social work responses to New Labour in Continental
European countries’, British Journal of Social Work, 31 (4) 595–609.
Lorenz, W. (2005) ‘Social work and a new social order: challenging
neoliberalism’s erosion of solidarity’, Social Work and Society, 3 (1),
www.socwork.net/Lorenz/2005
MacIntyre, A. (1978) Against the self-images of the age, Notre Dame:
University of Notre Dame Press
Maitre, B., Nolan, B. and Whelan, C.T. (2005) ‘Welfare regimes and
household income packaging in the European Union’, Journal of
European Social Policy, 15 (2) 157–71.
Mau, S. and Burkhardt, C. (2009) ‘Migration and welfare state solidarity
in Western Europe’, Journal of European Social Policy, 19: 213–29.
Newman, J. (2001) Modernising governance, London: Sage.
Offe, C. (2003) ‘The European nodel of “social” capitalism: can it survive
European integration?’, Journal of Political Philosophy, 11 (4) 437–69.

Reinventing social solidarity across Europe
16
Putnam, R. (2005) Better together: Restoring the American Community,
New York: Simon & Schuster Ltd, New edition.
Rousseau, J.J. (1755) A Discourse on the origins of inequality, new edn
2003, London: Penguin Classics.
Sartre, J.-P. (1957) Being and nothingness, trans. H. Barnes, London:
Methuen.
Sartre, J.-P. (1976) Critique of dialectical reason, trans. A. Sheridan-Smith,
London: New Left Books.
Schwartz, J. (2008) The future of democratic equality: Rebuilding social
solidarity in a fragmented America, New York and London: Routledge.
Sinfield, A. (2005) ‘The goals of social policy context and change’,
in J.G. Andersen et al (eds) The changing face of welfare, Bristol: The
Policy Press.
Stjerno, S. (2005) Solidarity in Europe: The history of an idea, Cambridge:
Cambridge University Press.
Therborn, G. (2000) ‘Europe’s break with itself’, in F. Cerutti and E.
Rudolph (eds) Soul for Europe, vol 2, m. 2000.
Walker, A. (2005) ‘Which way for the European social model: minimum
standards or social quality?’ in J.G. Andersen et al (eds) The changing
face of welfare, Bristol: The Policy Press.

17
TWO
The concept of solidarity in the
European integration discourse
Józef Niz˙nik
This chapter is devoted to the concept of solidarity and its role in
European integration discourse. I deliberately use the phrase ‘European
integration discourse’ rather than ‘discourse about the European Union’,
and the reasons for this will become clear once the meaning of the
term has been explained. After initial conceptual analysis focused
on a general meaning of the concept of solidarity and its possible
divergences, I clarify my understanding of a discourse pointing out
that the role of discourse goes well beyond its linguistic expressions.
The discourse is presented as a constitutive factor affecting its whole
subject matter. Being the basic vehicle of transmission of significance
between the material and symbolic reality, the discourse determines
the way in which material reality appears in social communication
and, in effect, in people’s perception. Within such an approach, the
specificity of each discourse is determined by its organising units. The
concept of solidarity, as applied to relations among European states,
appeared in Schuman’s declaration, in which it was one of the central
organising elements of the discourse constituted by that declaration.
‘Solidarity’ has remained an important term in the description of the
aims of European integration since then, but its meaning has changed
over time, depending on the context. Solidarity of states may imply the
responsibility of each state for the security of other states or for their
well-being; well-being may refer to quality of life or to the quality
of the natural environment or even to people’s satisfaction with the
domestic politics of their nation-state. However, the last example might
be somewhat confusing.
Currently, the term ‘solidarity’ has ceased to be one of those crucial
elements that serve as organising units of the discourse and has been
replaced in this role by other terms, most recently by the concept of
democracy. I attempt to characterise the nature of the tension between
these two ideas – solidarity and democracy – and to explain the reasons
that led to their clash. Making reference to the most recent changes in
the European integration discourse and the reappearance of ‘solidarity’
Solidarity in European integration discourse

Reinventing social solidarity across Europe
18
within the new context, I attempt to reconstruct the current meanings
of the concept of solidarity in order to estimate its potential which
could be instrumental in a needed reorientation of the European
integration process.
The concept of solidarity has for a long time been one of the most
useful linguistic instruments that is expected to spontaneously oppose
particularism or rivalry, as well as the fight for dominance, and imply
cooperation for the common good. Sometimes it even indicates an
important moral imperative. Most recently, solidarity has appeared to
be a very relevant issue when discussing the moral basis for the idea of
a welfare state (Schuyt, 1998; Arts and Gelissen, 2001; Ferrera, 2005)
or when looking for the foundations of social cohesion, which is
often identified as a ‘social solidarity’ (Widegren, 1997). Kees Schuyt,
ranking solidarity at the head of the three main principles of a welfare
state, understands it simply as a norm that requires that ‘nobody should
drop below the level necessary for a decent existence in a free society’
(Schuyt, 1998: 298). Also, when looking for the normative significance
of the idea of community (after all, the idea is well established as one
of the main categories of sociology) some authors quite correctly turn
their interest toward the concept of solidarity (Mason, 2004).
‘Solidarity’ used also to make an appearance in everyday language
to signify an important social attitude, emotional engagement or
objective of social action, as in different disciplines of social sciences
where – beginning with the thinking of Durkheim – it served specific
theoretical functions. Here, the relation between theorising in the social
sciences and everyday thinking appears quite relevant for consideration
in the present analysis. Since the social sciences, including political
science, usually refer directly to social or political reality, many of their
technical terms have been useful in the language of practice. Thus,
some of the conceptual tools of those disciplines that had formerly
been borrowed from everyday language are now returning to common
usage – but substantially changed and empowered with normative or
ideological significance. There is no doubt that the concept of solidarity
is a perfect example of these.
Every attempt to classify different meanings of solidarity will probably
be far from perfect. For the current analysis, I wish to concentrate on
the functions of the concept, and I distinguish the following functions,
depending on two different points of view:
• from the point of view of motivation (which can be identified
behind its use): instrumental and normative functions;

19
Solidarity in European integration discourse
• from the point of view of its pragmatic value: a descriptive function
that can serve either theoretical or rhetorical aims.
Those functions of the concept of solidarity can be easily seen in the
practical applications of European integration discourse. However, the
context that is of interest to us here appears quite complicated because
European integration is a multidimensional process. It is certainly
an important feature of the European economy, but its political or
social aspects are without doubt of paramount importance. The
concept of solidarity in European integration discourse may refer to
any of those aspects, although in each of them it can have different
meanings. On the other hand, in all of its applications there must be
something that justifies the use of the same term that clearly adds an
important component to the very meaning of European integration,
no matter which aspect of the process is under consideration. Also, we
should remember that the specificity of different forms of European
integration discourse is determined by some of the key terms used
in this conceptual network (the terms which function as ‘organising
units’ of the discourse), and those different forms of discourse usually
express different visions of an integrating Europe. Therefore, the use
of the concept of solidarity with a particular meaning may directly
indicate a specific vision of Europe.
Let me then start with a brief analysis of the very notion of
discourse. My use of this idea is closer to the approach of Michel
Foucault than to a standard analysis of discourse, which usually has a
philological background (Foucault, 1972). I have in mind discourse
as a kind of mental structure which – using a specific network of
concepts – constitutes the sense of what is to be perceived as ‘reality’.
Our spontaneous, ‘natural’ attitude towards the world resembles
epistemological realism; we tend to assume that reality is something
‘out there’ which can be correctly perceived by our sensual apparatus.
Only a more reflexive approach is able to bring to our attention the
whole complexity of the process of cognition. For example, the fact
that what we perceive as ‘reality’ is usually one of many possible aspects
of our object of perception and that, depending on our ability to see
different aspects, our world can at different moments appear quite
different (Wittgenstein, 1997). When discussing European integration
discourse we focus on a network of concepts that build up a specific
perspective of our human affairs in the social or political realm. The
discourse that is of interest to us here refers to an especially complex
area because it addresses a social reality that – from the epistemological
The concept of solidarity in European integration discourse

Reinventing social solidarity across Europe
20
point of view – is still more problematic; we are talking about grasping
the social world while being part of it.
Within such an approach the task of language goes well beyond
its role as instrument of communication; language also determines
our perception and actions. William E. Connolly formulates this
observation quite accurately, saying, ‘The language of politics is not
a neutral medium that conveys ideas independently formed, it is an
institutionalised structure of meanings that channels political thought
and action in certain directions’ (Connolly, 198: 1).
The role of discourse, its general impact on our perception of social
or political reality and its ability to determine the significance of
specific actions, is dependent on the ‘organising units’ of discourse.
The role of ‘organising unit’ is usually played by one of the ‘main’ or
‘key’ concepts, as Michael Freeden, writing about political language,
has named them (Freeden, 1996). In fact, usually we have no doubt
about which concepts in a political theory are important enough to be
‘key concepts’. Among them there are, for example, democracy, justice,
power, liberty and freedom. Although all such terms are usually needed
in the language of political science in any theoretical or ideological
orientation, which of them takes the leading role is very significant
in building the sense of a theory or of ideology or of a mission that
can be identified behind the political action. In both conservative and
liberal ideologies we very often find almost the same words; the essential
difference is in the ‘organising units’ of their discourses, and the choice
of those units contributes to their conservative or liberal sense, together
with different assumptions and different values structures.
‘Solidarity’ has not always appeared as a key concept of discourse.
According to Steinar Stjernø, the main currents of thoughts that
have developed a specific approach to solidarity are three: Marxist,
social democratic and Christian democratic. These ‘three traditions
of solidarity’, as Stjernø calls them, have built up different discourses
of solidarity, although the term itself has not necessarily appeared in
the programmes of political parties. In fact, there are many cases of
political language that was aimed at actual solidarity while abandoning
the term itself. For instance, a marked characteristic of the origins of
the welfare state was the absence from political language of both the
concept of solidarity and the concept of the welfare state (Stjernø,
2005: 180). One could speculate that the concepts were the tacit
organising units of discourse, that they belonged to the intentions
but were not necessarily spelled out. Another way to understand such
instances could lead to the distinction between unnamed ‘substantive’
solidarity, intentional or actual, and ‘ideological’ solidarity. Expressed in

21
Solidarity in European integration discourse
the language used, it indicates specific ideals or even objectives in the
social realm, but may be completely absent in concrete decisions and
behaviour. The world communist movement, controlled and directed
by the Soviet Union, was a perfect example of such situation up to
the point where, in Poland in 1976, a dissident-created Committee
for the Defence of Workers openly opposed the policies of the Polish
United Workers Party, which was supposed to represent the interests of
all workers. In a somewhat similar manner, the concept of ‘solidarity’
was used in the 2005 presidential campaign of the late president of
Poland Lech Kaczyński, who pretended to defend a solidarity that was
supposedly endangered by the liberal orientation of his competitor.
Also in the Polish context, the use of this concept led directly to the
national phenomenon of the Solidarity movement in 1980, although
the meanings of ‘solidarity’ in that instance had very little in common
with the meaning intended in the presidential campaign.
1
Describing transition from the Marxist concept of solidarity to
a social democratic one, Stjernø shows that it was a move from an
instrumental towards a normative meaning of solidarity, although this
distinction does not appear in his text: ‘The foundation is not seen as
interests, but as ethics, humanism, empathy and compassion. The goal of
solidarity is not socialism, but the creation of a feeling of community,
social integration and sharing of risks’ (Stjernø, 2005: 199).
It is important to note that both in everyday language and in
specialised use in the social sciences the meaning of the term ‘solidarity’
is always dependent on the context. Its contextual character contributes
to its confusing nature. Thus, ‘solidarity’ in sociological theory reflects
a different phenomenon than in political science. Also, solidarity in
political matters indicates a different aspect of collective attitudes and
sentiments than in social matters. It is easy to imagine that – depending
on the context – the word may be used to name quite different if
not antagonistic attitudes or patterns of behaviour. For example, the
solidarity of a criminal gang is diametrically opposed to the idea of
solidarity in the society as a whole. However, this does not mean that the
essential meaning of the concept has no common socio-psychological
features.
I will now examine briefly this socio-psychological core of the
concept of solidarity and the attitude that it most often projects. In this
sense, solidarity means – first – the feeling of unity of a certain group.
Then, it implies the feeling of responsibility of each member for the
well-being of the group. Also, it indicates the readiness of the members
to give up some of their autonomy for the sake of the well-being of the
whole, which means that the interest of the group has been put above
The concept of solidarity in European integration discourse

Reinventing social solidarity across Europe
22
the interest of the individual members. Therefore, we can probably
agree that solidarity is a kind of a ‘social feeling’, understood as the
sentiment of an individual that is addressed to the specific collective.
This is why so often the concept of altruism appears together with the
concept of solidarity and their distinction needs some theoretical work
(Widegren, 1997: 763; Arnsperger and Varoufakis, 2003). It is important
to notice that although in some cases the conditions for solidarity are
created through interpersonal relations, this is not a precondition for
such an attitude. After all, the word ‘solidarity’ also made an appearance
when, in response to the 2010 earthquakes in Haiti and Chile, people
around the world spontaneously offered material or, at least symbolic,
help and compassion to those affected by the disaster. It is exactly the
specific discourse activated at such moments that allows us to see that
the feeling of unity of humankind can be a real experience.
It is the context that determines what kind of ‘group’ is the object
of this unique social feeling and what kind of ‘individual’ is involved.
Recalling a variety of applications of this word, we know that the
‘group’ can be a collective of people, of organisations, of states or even
the totality of humankind. An ‘individual’ can be a person, but also an
organisation or the state. However, no matter what kind of entity might
be indicated as a group or an individual, in almost every instance the
experience and the effects of solidarity reach human individuals either
directly or indirectly. The instruments that are used can be a policy
of a state, the rules imposed by an organisation, the norms established
in a group of people or simply a shared feeling of compassion. In the
most general terms, solidarity appears to be an indispensable condition
for any group to be anything more than a collection of individuals.
This was exactly Durkheim’s observation when he defined the idea
of a social group.
The work of Steinar Stjernø analysing the idea of solidarity in social
theory, socialist movements and religions appears to be just a study in
the history of ideas, with a clear focus on the impact that the concept
of solidarity has had on the understanding of society. ‘Solidarity’ simply
indicates the tendency to put the collective aspect of humankind above
the role of the individual, which has been demonstrated, especially, in
the sphere of norms. As suggested earlier, reflection on the concept of
solidarity should take into consideration descriptive (serving theoretical
or rhetorical aims), instrumental and normative approaches to solidarity.
In the case of a descriptive approach to solidarity, we are mostly
interested in a specific setting – social or political – that promotes
certain kinds of social policy that need to be described. It might be
created by the very nature of the situation, or simply be a way in which

23
Solidarity in European integration discourse
a particular situation has been characterised without formulating the
question ‘why’ it is like that. Pointing to solidarity usually means that
we want to profit from the positive connotations of the term. At the
same time, however, using the term ‘solidarity’ in a descriptive sense
may indicate a substantial level of arbitrariness in understanding its
social parameters and usually ignores all the questions about the nature
or the motives for solidarity. Of course, this does not mean that there
are cases where there are no reasons for solidarity as a form of a ‘social
feeling’, or no motives for the specific behaviour that we usually
associate with solidarity. In fact, in most cases we may find assumptions
behind the descriptive use of this term that indicate its instrumental
or normative character.
The instrumental approach, by and large, stresses common interest
as the reason for solidarity, while the normative approach points to
the fact that demonstrating solidarity is simply right – morally correct.
Spontaneous compassion with those in sudden difficulty, involving the
emotional reactions of people who are strange to one another, somehow
escapes this distinction, although it is also often called solidarity. My
suggestion, however, would be to use another word in such cases, for
example, compassion or empathy. There is no doubt, however, that any
form of solidarity, whether instrumental or normative, can be made
more effective if it is supported by such emotions such as compassion.
Also, it is quite clear that every case of instrumental solidarity has a
better chance of practical realisation if it is supported by normative
justification. Unfortunately, in most instances what is needed in order
to initiate instrumental solidarity is simply knowledge, reasoning and
a correct definition of the situation, which are generally very difficult
to achieve in the context of political struggles. This is exactly the case
of the ideal of solidarity in European integration. European integration
offers an exceptional example both of the power of discourse and of
its complexity. The concept of solidarity has been used extensively for
a long time now, but on many occasions its use was mostly rhetorical.
It was simply assumed that ‘solidarity’ would bring positive moral
connotations to justify particular political decisions or would add such
connotations to the very process of integration.
The initial reasons for solidarity, at least those spelled out in
the Schuman Declaration of 9 May 1950, were instrumental. The
Declaration, however, was presented at a moment of history that could
easily underline its normative sense. In the Schuman text there is clear
attempt to go beyond the instrumental or merely rhetorical role of
‘solidarity’. The document stresses a ‘de facto solidarity’, which can mean
both solidarity demonstrated empirically and solidarity supported by a
The concept of solidarity in European integration discourse

Reinventing social solidarity across Europe
24
moral imperative. The very construction of the Schumann Declaration
leaves no doubt that the concept of solidarity was an organising unit
of the discourse that was founded by this document. With the further
development of European integration, solidarity, initially understood
instrumentally as a principle in international relations within Europe,
has achieved additional significance regarding relations between the
nations involved. It has been quite a natural development because
such a course was implied by the discourse used and supported by
deliberately designed policy, beginning with the cohesion policy
initiated by the Treaty of Rome in 1957. Cohesion policy needed a
normative background, which has emerged as European integration
has been extended to include the poorer states of Southern Europe,
simultaneously justifying the increase of funding to cohesion policy
itself.
Although the concept of solidarity is constantly in use in the
discourse of European integration, at a certain point it lost its position
as an organising unit of that discourse. This happened not because
solidarity had lost its moral power or instrumental effectiveness. The
reason was a general reshuffling within the network of concepts that
comprised the general structure of European integration discourse,
because of the radical changes that occurred in Europe with the
end of communism and within the European Community with the
foundation of the European Union. Both facts brought the concept of
democracy to public attention and to the centre of political discourse.
Unexpectedly, the issue of democracy – so far taken for granted as
an obvious feature of the integrating Europe – became a problem.
The Treaty on European Union (EU, 7 February 1992) brought the
issue to the attention of people and political scientists. The problem
of democracy deficit suddenly replaced the permissive consensus, and
the taking care of European integration by European political elites
was under question. Also, with rapid enlargement of the EU, lack
of popular support for the financial instruments of cohesion policy
in the countries that are ‘net contributors’ became a problem that
affected one of the crucial mechanisms of integration. The problems
with multiculturalism that were experienced in some member states
added new fears that were clearly very dysfunctional for the progress of
solidarity (Amin, 2004). All of these developments created conditions
for euro-sceptical arguments that immediately became useful in political
fights for power in most of the EU states. The crucial value needed
in such situation was democracy, and its role was greatly exacerbated
by the fall of communism in Europe. Steinar Stjernø quite correctly
noticed that ‘the meaning of solidarity changes not only according to

25
Solidarity in European integration discourse
how the different aspects of solidarity are combined, but also through
the different meanings of these other key concepts and how these are
related to the different meanings of the concept of solidarity’ (Stjernø,
2005: 245). In fact, the problem with the concept of solidarity was
not its meaning but its role in the discourse. In effect, of the changes
mentioned, ‘democracy’ became the organising unit in the European
integration discourse, reorienting the whole discourse and, later on,
the whole process of European integration. Of course, ‘solidarity’ has
remained among the most important concepts of this discourse but
its role appears to be mostly rhetorical. In public debates in many EU
member states European matters have been used more and more often
by domestic politicians to justify unpopular decisions. The discourse
developed around the concept of ‘democracy’ rather than ‘solidarity’,
appeared to be safer and more effective in dealing with dilemmas such
as social security versus economic effectiveness or national unity versus
European integration. Since the ideal of democracy has been established
as a leading political value that does not need any justification all
other values, including solidarity, have been placed under its reign
(Niżnik, 2008). It was in this situation that in 2005 ratification of the
Constitutional Treaty failed in two founding member states of the
European Community.
As a result of such a reorientation of discourse, the European Union
is facing problems with decision making in strategic areas concerning,
for example, further development of its cohesion policy or EU
enlargement. Political leaders of all member states are increasingly aware
of European structural problems – for example, its aging population – as
well as difficulties in the world economic situation and the impact of
those factors on the future of the so-called ‘European social model’ –
which in fact is another name for the idea of the welfare state. However,
in popular understanding, openly supported by populist politicians
in some EU countries, the ‘welfare state’ is threatened by supposedly
excessive contributions to the EU budget and cheap labour available
in the poorer new member states. Thus, in the course of European
integration the principle of solidarity is clashing with the principle of
democracy. At the same time, the normative power of the welfare state,
which is supposed to fight the structural conditions for exclusion, seems
to be weakening too. Writing already 10 years ago about the prospects
for post-industrial solidarity, John Andersen suggested the need for an
instrumental approach to solidarity, writing that ‘we must emphasize
the dysfunctionality of exclusion and discuss the positive functions
of inclusion’ (Andersen, 1999: 384). Andersen has perceived ‘post-
industrial meritocratism’ as the reason for the failure of the politics of
The concept of solidarity in European integration discourse

Reinventing social solidarity across Europe
26
inclusion. Although I do not share his view on the role of meritocratic
social stratification, I do tend to agree with his instrumental approach
to solidarity. Both the domestic policies of the member states and in
the EU strategy for the progress of solidarity, however conceptualised,
are equally beneficial for the member states as for the EU itself. And
satisfaction from doing ‘the right things’ may in future become an
additional social achievement of the EU.
Note
1
The 1980 Polish movement that adopted the name of Solidarity
was initially intended to unite ’national opinion against communist
repression, but it soon became a demonstration of solidarity among the
majority of Poles for the demands formulated by the Gdansk shipyard
workers, and later developed into a general demand for democratic
freedom, thus initiating the fall of communism in Europe.
References
Amin, A. (2004) ‘Multi-ethnicity and the idea of Europe’, Theory, Culture
& Society, 21 (2) 1–24.
Andersen, J. (1999) ‘Post-industrial solidarity or meritocracy?’, Acta
Sociologica, 42 (2) 375–85.
Arnsperger, C. and Varoufakis, Y. (2003) ‘Toward a theory of solidarity’,
Erkenntnis, 59 (2) 157–88.
Arts, W. and Gelissen, J. (2001) ‘Welfare states, solidarity and justice
principles: does the type really matter?’, Acta Sociologica, 44 (4) 283–99.
Connolly, W.E. (1983) The terms of political discourse, Princeton: Princeton
University Press.
Ferrera, M. (2005) The boundaries of welfare: European integration and
the new spatial politics of social protection, Oxford/New York: Oxford
University Press.
Foucault, M. (1972) The archeology of knowledge and the discourse on
language, New York: Pantheon Books, pp 21–30.
Freeden, M. (1996) Ideologies and political theory. A conceptual approach,
Oxford: Oxford University Press.
Mason, A. (2004) Community, solidarity and belonging: Levels of community
and their normative significance, Cambridge: Cambridge University Press.
Niżnik, J. (2008) ‘Discourse and social communication: the case of
“democracy” in the European integration discourse’, in J. Langer
(ed) Forces shaping the EU: Social science approaches to understanding the
European Union, Frankfurt am Main/Berlin/Bern/Bruxells/New
York/Oxford /Wien: Peter Lang, pp 215–28.

27
Solidarity in European integration discourse
Schuyt, K. (1998) ‘The sharing of risks and the risks of sharing: solidarity
and social justice in the welfare state’, Ethical theory and moral practice,
no 1: 297–311.
Stjernø, S. (2005) Solidarity in Europe: The history of an idea, Cambridge:
Cambridge University Press.
Widegren, Ő. (1997) ‘Social solidarity and social exchange’, Sociology,
31 (4) 755–71.
Wittgenstein, L. (1997) Philosophical investigations, Oxford: Blackwell
Publishers, Part two, ch XI.
The concept of solidarity in European integration discourse

29
THREE
Solidarity at the margins
of European society: linking
the European social model to
local conditions and solidarities
Tomáš Sirovátka and Petr Mareš
Introduction
The European Union (EU) social model promoted primarily by the
new ‘soft instruments’ of the ‘Social Open Method of Coordination’
(Social OMC) is built around the idea of social solidarity between
and within nations of the EU. At the same time, since social policy is
based on the principle of subsidiarity, the success of the Social OMC
depends on ‘national solidarities.’ It is also confronted both at the EU
and national level with other issues/agendas of the EU, such as hard
instruments of economic/market integration. Focusing on how the
Social OMC is forged within the national understanding and level of
solidarity in the Czech Republic, and on influences upon the design
and implementation of policies in social inclusion, this chapter argues
that the general principles and objectives of the Social OMC have
been redefined within national policies and national understandings of
solidarity principles, which have been strongly influenced by prevailing
neoliberal policy discourse within Europe. This discourse has emerged
in the context of political practices of blaming marginalised groups
and is mirrored in attitudes among the public. As a result of these
mainstream discourses, policies and practices, people endangered by
social exclusion are marginalised in policy making, while the policy
approach based on blaming and sanctioning reinforces the barriers that
result in their social inclusion. The ongoing economic recession has
made the processes of social marginalisation even stronger, although
some bottom-up policy initiatives of NGOs have acted as catalysts for
the improvement of social capital and solidarity. The reinvention and
reconstruction of the boundaries of solidarity seems to be an urgent,

Reinventing social solidarity across Europe
30
however uneasy, precondition for the implementation of the Social
OMC.
Many commentators regard the success of the EU social model as
a necessary pre-requisite for the success of the European integration
project itself (for example Scharpf, 2002; Jacobsson and Schmid,
2002; De la Porte and Pochet, 2002 and others). National as well
as transnational solidarity in the field of social policy seems to be a
precondition for the creation of a ‘cohesive society’ whose members
can form a ‘community of risk’ within the uncertain world. Pooling
of risks as well as levelling of living conditions and smoothing of
social inequalities at the EU level could help to contribute to the
strengthening of linking social capital and social cohesion. Otherwise,
the EU will become a mere economic space open to competition and
prone to social dumping, lacking any integrative tendencies: high social
polarisation (ethnic, political, religious or income differences) increases
individual and group rent-seeking activities that undermine trust.
Putnam (2007) assumes that social diversity produces distrust, social
isolation and anomie rather than conflict (constrict hypothesis): in the
short run, diversity strengthens bonding social capital, while precluding
the creation of bridging social capital. It might be argued that people
living at ‘the margins of European societies’ have the most at stake. The
recent global financial crisis has accentuated the levels of poverty and
social exclusion of people living at the margins of European society.
However, since social policy is based on the principle of full national
competences, the success of the Social OMC, which embodies
generally solidaristic policies, is dependent on ‘national solidarities’. In
Czech society, the communist regime destroyed the basis of solidarity
to some extent: this is reflected in the low level of trust in institutions
and in other people in post-communist societies in general (Howard,
2003; Wallace and Pichler, 2007). On the other hand, informal social
networks within families and close circles of friends (often hostile to
the regime) represented a strong instrument for defending peoples’’
identity and their preferred mode of living. In such a social environment
the process of market transformation paved the way for a further decay
of social capital and solidarity in favour of individual freedoms under
the ‘flag of democracy’ (compare Offe, 1996; Ferge et al, 1997).
Nevertheless, even though solidarity has declined, the role of social
policy has still been as crucial as it was in the communist era, since
the new political elites have continued on the path of the ‘emergency
welfare state’ (Inglot, 2008). Real or expected social impacts have
pushed them towards pragmatic policies aimed at maintaining the
peaceful process of transformation by alleviating its negative social

31
Solidarity at the margins of European society
consequences and by dividing the potential protest groups within
the populace through a strategy of differentiated and targeted welfare
provisions (Vanhuysse, 2006a). In the case of the Czech Republic,
this strategy has been unique in two respects: on the one hand, the
gradualist version of transformation enabled the preservation of jobs
for the core labour force and prevented unemployment from rising
until 1997 (the so-called ‘Czech miracle’), while the effective income
protection strategy prevented the growth of poverty (Sirovátka and
Mareš, 2006; Sirovátka, 2007; Saxonberg and Sirovátka, 2009). This
means that although social policy has not been based so much on the
principles of solidarity and social/citizenship rights, pragmatic responses
have led to redistributive policies, and these have been supported by
citizens (compare Ferge, 1995 [1997 in refs]; Van Oorschot, Sirovátka
and Rabušic, 1999).
The subject of this chapter is how the Social OMC is framed by the
national understanding and level of solidarity in the Czech Republic, and
how this understanding has influenced the design and implementation
of policies in some specific fields of social inclusion. The chapter has
three sections: the first deals with the national understanding and
boundaries of solidarity. The second section discusses how the policies
of the EU Social OMC are redefined and implemented in the Czech
Republic. The third and final section summarises the findings and assesss
the role of the ideas and instruments of the ‘European’ agenda of the
Social OMC in the Czech Republic, within the context of broader
factors which shape social solidarity and social policies.
Solidarity and social capital in the Czech society
Social capital and trust
The subject of our analysis is social capital as a kind of public good
(Coleman, 1988, 1990: 315): ‘Social capital can be aggregated, which
means that it cannot be treated solely as a characteristic of individuals
and their relations, but also as a property of countries and regions.’ Van
Oorschot, Arts and Gelissen (2006) used a measurement of social capital
based on the assumption that it has three dimensions: networks – passive
and active participation in voluntary organisations and sociability; trust
– generalised trust
1
and trust in institutions; and civic involvement –
trustworthiness and political engagement (p 153).
Trust is a communicative medium that reduces the complexity of
society (Luhmann, 1979), considered as a condition for maintaining
society’s cohesion and integrity and the inclusion of individuals and

Reinventing social solidarity across Europe
32
groups (not only ‘ours’, but also ‘others’, excluded or marginalised ones).
We may trust those who are most like ourselves, or we may take greater
risks for a more general form of trust. Trust, democratic support and
civic engagement are assumed to be the strongly interconnected and
fundamental pillars of a healthy civil society that strongly advocates
voluntary involvement. Social trust is believed to be strongly associated
with civic engagement and, vice versa, civic engagement creates social
trust (Dekker, Ester and Vinken, 2003: 243).
2
The authors of the third wave of the European Values Study
(2001), describing the geographical distribution of social capital
across Europe, have grouped the Czech Republic together with the
other post-communist countries: Bulgaria, Croatia, Estonia, Hungary,
Latvia, Lithuania, Poland, Slovakia and Slovenia (Oorschot, Arts and
Gelissen, 2006: 155). This corresponds to the finding of research by
the European Values Study in the Czech Republic and in other post-
communist countries. The low level of trust lies in the very low level
of political culture in the Czech Republic, and also in the suspicion
of the population that the system is corrupt. The public’s alienation
from the government is also implied in the high ratio of agreement
with the statement ‘it is useless to turn to officials, because they don’t
understand the problems of ordinary people’ (15% fully agreed and
43% tended to agree).
3
Nevertheless, this may be the result of a long-
lasting process in a society where civil society is underdeveloped and
social trust is weak.
Bonding social capital
‘Bonding’ social capital is solidarity turned inward towards members of
one’s own group, and (to a great extent) it consists of vertical solidarity
across strata (solidarity of wealthy with the poor, the powerful with
the more powerless, etc.). The communist regime was based on an
egalitarian ideology and the strong role of an authoritarian state. A large
part of the population accepted this and ‘the paternalistic expectations
that [the] population had become accustomed to persisted beyond 1989’
(Večerník, 2009: 42). From a marked preference for freedom ahead of
equality, which was characteristic of the first years of social change after
1989, the accents on freedom and equality began to even out. While
the first wave of the European Values Study in 1991 agreed with the
statement that ‘personal freedom is more important than equality’ (61%
agreed and 31% disagreed), in 2008 agreement and disagreement were
nearly the same, at 46% and 42%. The move over that period towards an
accent on equality was especially marked among older people, people

33
Solidarity at the margins of European society
with less education (and among people combining these characteristics)
and among people in rural and small town areas.
To a certain extent this also explains the relatively high degree of
vertical solidarity across social strata, in relation to the unemployed
and the poor. Solidarity on the vertical axis is relatively strong (from
those above towards those below) and, in the Czech Republic, desired
– especially in the form of massive redistribution (agreement with
progressive taxation, non-addressed transfer payments and resistance to
various forms of fees for state-provided services – tuition, surcharges
for medicines paid for by social insurance), which provide a relatively
high standard of living.
The level of participation by residents of the Czech Republic in
voluntary associations or non-governmental organisations (NGOs) is
not high. This includes labour unions. In 1989 some 80% of employees
in Czechoslovakia were members of a trade union. Since that time,
union membership has been steadily waning. In 2009 the Czechoslovak
Chamber of Labour Unions (ČMKOS) included a mere half million
or so of some 5 million employees (that is, about 10%). Bonding social
capital has positive effects for members belonging to closed social
groups or networks; nevertheless, it has generally negative effects
for society as a whole – where bridging social capital has a positive
effect (Beugelsdijk and van Schaik, 2003). Bonding social capital also
has negative consequences – sectarianism, ethnocentrism, corruption
(Putnam, 2000).
Bridging social capital
Bridging social capital is considered to mean solidarity with the ‘others’.
It is a question of horizontal solidarity (especially with those who live
outside of society or on its periphery). Putnam (2000) defines bridging
social capital as bonds of connectedness that are formed across diverse
social groups, whereas bonding social capital connects homogenous
groups. Bridging social capital expands solidarity beyond the boundaries
of our own group
4
(Putnam, 2000). Generally, it is assumed that
contact with other cultures leads to greater mutual tolerance, and
thus to a growth in bridging social capital, and thus to greater social
solidarity. However, the current population of the Czech Republic has
achieved, through the forces of history and its ‘own doing’, a degree
of homogeneity (from the standpoint of nationality, ethnicity, religion
and culture) that is stultifying. First the Jews disappeared from everyday
life, then the Germans and finally the Slovaks. Thus the country lost
its enriching experience with intertwining cultures and the conflicts

Random documents with unrelated
content Scribd suggests to you:

– Egy az Isten! A mindenható Jehova!
Ekkor azután elvitték őt az erős pokol Istenének, Baálnak
földalatti templomába, a ki uralkodik az örökkévaló tüzeken és oszt
kínokat és szenvedéseket itt és a más világon; ott megmutatták az
idegennek a nagy idomtalan bálvány izzó keblét, mely véres
emberáldozatot követel mindennap. – Végig kellett néznie az
áldozatot. Egy nagy erős férfit vetettek a bálvány torkába, s azon
pillanatban sűrű füst tódult elő a bálvány száján, szemein és
orrlyukain, míg a haldokló áldozat ordítása úgy hangzott elő üres
belsejéből, mint valami pokolbeli rémnek kaczagása, lassanként
elcsendesülve, mint mikor a hizlalt fenevad éhségét elverte, s
röfögve nyugszik el.
– Bar Noémi! mondának a vének. Ime: előtted a halál kapuja,
beszélj!
Az ifju buzgalomteljesen emelé szemeit az égre, mely egyedül
tiszta arra, hogy benne Isten örök lakását képzeljük, s tántoríthatlan
szóval mondá:
– Egy az Isten, a mindenható Isten, a földnek, a csillagos égnek
és a tengereknek ura, az életnek és halálnak ura, az egyedül úr
minden urak felett; a halhatatlan Jehova! és por és árnyék minden, a
mi ő rajta kívül van.
A bálvány a második áldozat halálkínjait ordítá, melyet a
szolgálattevő papok fertelmes dob- és réztányér-veréssel iparkodtak
elnémítani. E pokoli zaj közepett kezeit keresztbe fonva mellén,
imádkozott Bar Noémi.
El volt rá szánva, hogy ő is e bálvány torkában fogja végezni
életét.
A vének, a főpapok ismét összesúgtak, s aztán azt mondák
mosolygó arczczal Bar Noéminak:
– Ime, te megtartád hitedet mind végig, maradj meg abban
ezután is és ne legyen mellette fogyatkozásod soha. Párosulj

menyasszonyoddal hited szokásai szerint, s vidd el őt magaddal távol
lakásodba és élj, a meddig Istenednek tetszik.
Bar Noémi megnyugodott e szavakban s titkon áldá magában
Jehovát, ki diadalmat készít a benne hivőknek, s erős szivet ád
azoknak, kik őt dicsőítik.
Azután egybekelt hitsorsosi előtt a szép Bysseniával; átadá a
cserébe hozott nászajándokot menyasszonya atyjának, ő pedig
annak átvevé ékszereit, a mik egy asszonynak valók, elvégzé egyéb
ügyeit is, mik üzletéhez tartoznak, s bátor feleivel hajóra szállva, a
kikötőbe gyűlt népség üdvkiáltásai és harsonák, kürtök
messzehangzó zenéje között vitorlázott ki a tengeröbölből. Négy
hajó kisérte őt ki tiszteletből egész a sík tengerig; a pompás
carthagói hajók oldalai festett szőnyegekkel voltak beaggatva,
orrmányaikon messze kinyuló arany csudák voltak faragva, hátul volt
a lecsapóhíd, mely a csatában az ellenséges hajót megragadja, és
középett a magas emelvény, melyből köveket és dárdákat szoktak
hajigálni.
Mikor kieveztek a hajók a sík tengerre, mikor már partot nem
lehetett sehonnan látni, akkor egyszerre leereszték hídjaikat a
carthagóiak a tyrusi hajóra s megállíták azt.
A vének még egyszer megszólíták e helyen Bar Noémit.
– Bar Noémi! Idegen hon fia! Alattad a kietlen tenger, fölötted a
kietlen ég, most felelj meg: ki az Isten, a ki e pusztaságban segít?
– Jehova az! felelt Bar Noémi.
– Úgy hát segítsen rajtad Jehova, mondának a vének, s azzal
elszedték Bar Noémi hajójáról a vitorlákat, evezőket, kormányrudat
és minden eszközt, a mivel a tengeren haladni lehet.
Felszólíták a menyasszonyt, hogy térjen vissza atyjához
Carthagóba. De Byssenia vőlegénye keblére simulva rebegé, hogy
jobb ottan a tenger viharai között is; a kinek hűséget esküdött, azt el
nem hagyja veszedelmében.

– Jehova segítsen rajtad! mondának a vének, és azzal eltávoztak
Bar Noémi hajójáról, s felvonatva hídjaikat, ott hagyták azt a
háborgó tenger közepén, vitorla, evező és kormány nélkül, viharok
útjában, tenger irgalmában.
III.
Hozzád kiáltok oh én kegyes uram!
Én erős paizsom az üldözők ellen;
Én éles fegyverem a harczok viadalában;
Én éltető forrásom a sivatagban;
Én menedékhelyem a viharok között;
Ne hagyj el engem!
Ne hagyd el azt, ki a te dicsőségedet vallja és hirdeti és néz fel az
égre és kiált fel hozzád! Jövel és segíts meg engem!…
… A szélcsendes tenger közepén ott állt az elhagyott hajó,
vitorlátlan, kormánytalan, önterhétől féloldalra dűlve, és messze a
kerek láthatáron, hol az ég a vizeket csókolja, nem látszott egy
fekete pont, egy fehér vitorla, mely földet, vagy hajót jelentene. E
semmiség közepett állt Bar Noémi és veszendő hajósnépe; Bar
Noémi pedig azt állítá, hogy e semmiségben lakik az úr, ki parancsol
égnek és víznek.
És ime, a mint imádkoznék, kiterjesztett karokkal állva, sebes
szárnycsattogtatva jő egy galamb kelet felől hajója felé, s leszáll
annak legmagasabb árboczára.
Soha hasonló galambot nem láttak azon a vidéken; egész
tollazata zöld volt, hamvas gyöngyszínbe átjátszva, szétterjesztett

farka aranyszinű és csillagos, mint a pávának, s nyaka körül
bíborpiros örv.
Bar Noémi egy marék rizst szórt el tenyerére, s azt feltartá a
levegőbe, s ime a csodálatos madár mindenki bámulatára lerepült az
árbocz hegyéről, rászállt a hajós kezére, s elkezdé annak markából a
rizsszemeket egyenkint fölszedegetni, mindegyiknél turbékoló hangot
adva, ahogy szokták a vadgalambok; aztán ismét felrepült az árbocz
hegyére, s ottan megmaradt estelig.
A hajós nép csodát kiáltott ezt látva, és Bar Noémi szóla nékik:
– Ime láttátok, hogy Jehova meghallgatott engem, mert követet
küldött hozzám az égből, tudatva velem, hogy e nyomorból
megszabadítand bennünket. Vessük össze palástjainkat és a mi
nélkülözhető szövet van a hajón, mind: nők kantusait, drága
aranyszöveteket, phrygiai bársonykelméket, s varrjunk azokból egy
vitorlát. Nem sokára jőni fog nyugoti szellő, mely bennünket
valamely parthoz közel visz, s ott újra felszereljük hajónkat, és
visszatérünk Tyrusba, a mely úton ide jöttünk.
A hajósnép szót fogadott, munkához látott, elkészítének egy nagy
vitorlát, tarka foltokból összeaggatva, azt kifeszíték ügygyel-bajjal,
ruháikból csavarva köteleket, s íme alig szállt le a nap, összeolvadva
saját képmásával, mely a tenger és az ég szélein szokott vele
találkozni, midőn kelet felől könnyű szellő keletkezék, mely elébb
fodrot vert a habok között, azután emelkedni készteté a tengert; a
foltozott vitorla kiduzzadt, a hajó szilárdul állt a hullám között, s
elkezdett a tenger tükrén tova sikamlani.
A hajósnép térdre borulva rebegé:
– Egy az Isten, Jehova az Isten.
A szél egész éjjel kitartott kedvező irányban; Bar Noémi egész
éjjel vizsgálta a csillagokat; az őrcsillag, a vérrel ragyogó csillag,
szépen feje fölött képezték az éjszakai futás ívét, míg a gyémántpont
távol éjszakon és a sárkány szeme délnek folyvást egyenlő magasan

maradtak a tenger felett: jó jel arra, hogy a hajó állandóul nyugot
felé siet.
Három nap, három éjjel repült a hajó kormánytalan, egyetlen
vitorlával, tengerszín felett; a harmadik éjre következő reggel, mint
valami barna tengerszörny homloka látszott kiemelkedni a vizek
határain a világot emelő Atlas bércze, a meghódíthatlan Geber-al-
Tarik sziklája, a mit a mai könnyű nyelvű nép Gibraltárnak nevez.
Ez ismerős pont volt a tengerészek előtt. Boldog lakosai a
Hesperidák aranyalmás kertének sok örömmel szokták fogadni az itt
keresztülhajózót, kire nézve veszedelmesebb volt az Atlasmelléki
leányok szemeibe nézni, mint hallgatni a syrének énekét, vagy
átevezni az átkozott Scylla korall-zátonyai között. Az afrikai végkikötő
gyönyörei több hajóst eloroztak evezője mellől, mint a bélpokol és a
fekete halál, e két öldöklő angyala a hajdankornak.
Bar Noémi hajósai ujjongva másztak fel az árboczokra, hogy
onnan is közelebb láthassák a boldog igéret földét, mely minden
pillanattal közelebb jött feléjük; már színeiben kezdett megjelenni a
part; már látszott a hegy mogorva kékjén az erdők sötét zöldje; a
partokon alant a vetések keskeny szalagjai, a virágzó mandulaerdők
pirosló hava, s a buja sesamvirág égszinkék zománcza a mezőkön;
már látták a partokon álló gunyhók vendéghivó füstjét, a midőn
délkeleten egyszerre egy kicsiny fekete felhő támadt és az egy percz
mulva elsötétíté a napot, és akkor az egész tenger más szint öltött;
valami zavaros sötétzöld színnel háborultak fel a hullámok, az Atlas-
hegy elszürkült, a partok sötétkékre váltak és sokkal messzebb
látszottak távozni s egyszerre, mintha az égből hullanának alá, tele
lett a lég, a vízegyetem azokkal a fekete szárnyú fehér madarakkal, a
miknek éltető elemük a vihar, a mik a zivatarban élnek s csak a
hajósok ijedelmére, pusztulás baljóslatára szoktak előjönni
ismeretlen odúikból s olyankor ijesztő sikoltozással repkedik körül a
hajót, mintha annak népeit siratni küldettek volna.
Bar Noémi begöngyölteté az egyetlen vitorlát, megcsókolá szép
feleségét, és azután sorba csókolá honfitársait egyenkint, a kik
Ú

számára nincs több menedék, csak egyedül a csodatevő Úr kezében,
s térdre borulva, azokkal együtt hangosan éneklé a háborgó
tengerzaj közepett:
«Te benned bíztunk eleitől fogva!»
A habok tombolása, a szél üvöltése egyre erősebb lett; egyre
gyöngébb a buzgók éneke; beleszólt a rémletes menydörgés a
halálos hangversenybe, végigrohanva a tengerek felett; a fekete
felhők sötét éjszakával boríták a nappalt, melynek csak a villámlás
volt rémséges fáklyája. A távol látkörön meg-megjelent minden
villanásnál az Atlas-hegy fekete körrajza, mint valami álomban látott
kisértet rémképe, s a lángszinűre festett hullámhegyek tajtékzó
gerinczein ott libegett egy kis töredékeny dióhéj, egy omlatag
faépítmény, melylyel játszani tetszik a viharnak, s melyen kétszázan
vannak egy síró, reszkető tömegben abból a féregfajból, a mely
magát a világ urának nevezi.
A vihar dühe nőttön nőtt, a sötét napból még sötétebb éjszaka
lett; Bar Noémi népe minden perczben közeledni látta magát a
villámfénynél az Atlas-hegy szikláihoz, és káromolta Bar Noémit, és
káromolta az Istent, kit ő nem szünt meg imádni. Még csak egy
percz és mindnyájan a sziklákhoz vannak zúzva.
Ekkor a villámlások megszüntek és hosszú sötétség órái
keletkeztek. A vihar laptázott a hajóval, a pillanatok halálfélelemben
multak egymásután, s a mint nehány óra mulva ismét felvilágítá egy
villámlobbanás a tájat, a bámuló hajósok sehol sem látták többé az
Atlas-hegyet Ki voltak lökve az Atlanti tengerre.
– Egy az Isten, Jehova az Isten!
A rémhaláltól megmenté híveit az Úr, de ott künn a végtelen
tenger hatalmában új vész közé hajítá őket.
Az éj elmult, de az ég folyvást háborgó felhőkkel volt elborítva,
mik egymással harczra szállani látszottak, hogy csakúgy omlott alá a
vérük, s a nap nem látszott keresztül sehol, és a láthatár eltünt az

alant úszó fellegek ködében, az omló zápor sötétjében; – ez így
tartott négy napig szakadatlanul.
A vihar nem tud elfáradni.
A hajó össze volt roncsolva már, árboczai mind letöredeztek, a
fényes sárkányokat, mik oly szépen ragyogtak nehány nap előtt
elején és oldalain, leszaggatta a hullám; minden fölösleges terhet a
vízbe hánytak már, s mégis alig győzték a járművet megőrzeni az
elmerüléstől.
Midőn a negyedik nap is vészben, viharban alkonyodott le, a
legvénebb hajós oda lépett Bar Noémihoz s titokban félrehívta őt,
mondá:
– Te imádkozol a Jehovához minden nap, Bar Noémi.
– Minden órában, minden gondolatommal.
– A hajó farában áll frigyládád, mely előtt le szoktál borulni. Mi
van abban? Ott lakik a Jehova, nemde?
– Abban az Úr parancsai vannak, kőre vésve, a jeruzsálemi táblák
mintája szerint.
– Te tehát imádkozol a Jehovához; de ugyanakkor hajóslegényeid
a hajó fenekén a Thammuzt siratják, az arany kigyó előtt térdepelve,
melyet rejtve tartanak ott; s e miatt vagy két Isten harczol
egymással felettünk, az egyik el akar veszíteni, a másik
megszabadítani, s míg próbálgatják erejüket, melyik hatalmasabb?
mi elveszünk közöttük; vagy pedig egy az Isten, a mint te mondád,
és az a Jehova, ki te érted irgalomból napjainkhoz napokat told, de
boszúból az ellene vétők bűneiért nem hagyja elmulni rólunk a
vihart. Azért lássad, hogy mit cselekedjél? Midőn éjszaka a sírás
keresztülhallik a födözeten, tudd meg, hogy akkor a bálványt
imádják; s vagy a frigyládádat, vagy az arany kigyót vesd a
tengerbe, hogy az egyik kibéküljön velünk.

Bar Noémi nagyon felháborodott e szavakra, s úgy tett, miként a
vén hajós tanácslá. Midőn éjszaka meghallá a rejtelmes sírást a
födözet alatt, hirtelen lement a hajófenékbe s ott találta
tengerészeit, a mint a földre borulva, melleiket verték és meztelen
tagjaikat éles késekkel szurdalák; középen pedig állt az arany kigyó,
egy oszlopra feltekergőzve, nagy karbunkulus-szemei fénylettek a
félhomályban.
Bar Noémi oda lépett a bálványhoz s oldalán függő kardjával
hozzásujtott annak fejéhez, és ime, az ütéstől cserepekre törött az,
hogy darabjai százfelé hullottak.
– Nézzétek, szólt Bar Noémi. Hogyne hazudott volna az a
mágusz, a ki azt mondta, hogy ez Isten: midőn még az ötvös is
hazudott, midőn azt mondta, hogy az arany! Üvegből volt az egész.
Jól gondolá, a ki ezt öntötte, ha nézhetik ezt Istennek, miért ne
nézhetnék aranynak.
A meglepett hajósok nagyon elszégyenlék magukat e szóra. Az
anyagi csalás legerősebb bizonyíték volt előttük a szellemi tévhitre.
Megcsókolák Bar Noémi köntösét, s azzal összeseprék a bálvány
cserepeit és beleönték azokat a tengerbe.
IV.
A mint a bálvány összeomlott, egyszerre, mint a síró gyermek, kit
sírása közben álom lepett meg, elcsendesült a vész; a szél ordítása
megszünt, a villámok aludni mentek, a fekete felhőtömegek siettek a
tenger minden láthatára felé; a felháborodott tenger hullámai lassú
himbáló rengéssel elültek, elsimultak s nemsokára a
legünnepélyesebb csend lett úrrá égen és földön.
– Csodák napjai! sóhajta fel az elbámuló nép.
A mint azonban az egyszerre kiderült éjszakai égen
széttekintének, új csodálkozás lepte meg elméiket… Ez a csillagos ég

nem azon ég volt, melyet ők ismertek. Más csillagok, más képletek
ezek! A hét csillagos gönczöl nem látható sehol, az örökké álló csillag
nincsen többé helyén; a hajósok vezére, a kettős égi szem, és azok a
többi néven nevezett világok, miket a hajós mind oly költői
eszmékkel jegyze fel, miknek jól ismeri jöttét és lementét, miknek
fordulatjáról megtudja: a világ melyik részén evez, azok mind le
voltak törülve az égről, s helyettük más csillagok voltak felrakva,
még fényesebbek az ismerteknél, de a mikre senki sem tudott
emlékezni, egy közülök úgy világított, hogy a kötelek árnyékot
vetettek a hajó oldalára tőle.
A téveteg hajósnép szorongó kebellel nézett szét ez ismeretlen
égen, melyben nem talált a régi világra, s kérdezé félelemmel Bar
Noémitól:
– Uram, uram, hol vagyunk?
Bar Noémi maga is titokteljes borzalommal vizsgálta e más
világból való csillagokat és felelé felsóhajtva:
– Az Úr kezében vagyunk.
– A világ határán kívül vagyunk! kiálta ekkor egy kétségbeesett
hang. A semmiségben járunk!
Másik azt állítá, hogy a nagy Rok-Rok országhoz közelednek,
mely kigyók és hüllők hazája, a hol az embereket úgy vadászszák,
mint másutt az emberek a vadakat.
Harmadik tudott meséket az indusok mágneshegyeiről, mik a
hajókat messziről magukhoz vonzzák; és mindnyájan el voltak
rémülve azon ismeretlen helyzettől, melyről még a mesék sem
szóltak soha.
Az emberek összesúgtak egymás között, s a bátrabbak közülök
oda léptek Bar Noémi elé daczos arczczal.
– Halljad Bar Noémi, a mit teneked mondunk. Te a Jehovát
imádtad ekkorig, és magadra sok veszélyt hoztál e miatt és azokra

is, a kik veled vannak. Egyedül taszítál ki bennünket a tengerre,
viharokat, veszedelmeket állattál ki velünk; összetörted a Thammuz-
bálványt és imádva dicsérted Jehovádat. Most ime itt állunk egy
ismeretlen tenger közepén, a hol nem tudjuk, honnan jöttünk ide s
hova menjünk innen. Ennek mind te vagy az oka és a frigyláda,
melyet magaddal hordasz, és a Jehova neve, melyhez imádkozol. A
míg Thammuz állt, addig vihar volt; hogy lerontottad, szélcsend lett;
és ez még borzasztóbb nekünk, mint a másik. Addig legalább
haladtunk, de most állunk egy helyhez átkozva, mintha horgony
volna vetve hajónk mindkét végén. Azt határozta a hajósnép, hogy
tégedet és frigyládádat kitegyen a tengerre. Menj tőlünk a hova
tudsz. Mi nem haragszunk reád, de rettegünk tőled. Készítünk
számodra egy tutajt árboczgerendákból, faragunk evezőt, kormányt,
megosztjuk veled vitorlánkat; adunk kenyeret, vizet egy hétre valót,
azzal menj Jehovád nevével, a merre tudsz, mi is menjünk, a merre
ördögeink jó vagy rossz kedve kerget.
Bar Noémi nem mondott ellent. E nép vesztének indult;
harmadszor tagadta meg hitét. A tenger el fogja nyelni őket, mint
elnyelte Abiram népét a föld. Midőn Sodoma fölött megsokasult a
bűnök terhe, az Úr elszólítá a kárhozatra itélt városból az egyetlen
igaz embert. Angyalai most is vannak az Úrnak.
Byssenia, ki eddig zúgolódástalan osztá a hajósnép minden
szenvedését, midőn látta, hogy azok mint faragják Bar Noémi
számára a tutajt, evezőket, átölelte buslakodó férjét és szólt hozzá
vigasztaló suttogással:
– Légy bizton, Bar Noémi. Ez nem a világ határa itt. Egy titkot
birnak Carthagóban, melyet ott nem szabad kimondani, de a mely
mégis apáról fiura szállván, szüntelen emlékben él. A bátor Hannó
egy időben vihartól messze űzetve járt ezeken a tájakon. Egész útja
le van írva nagy kőtáblákra és erős zár alatt őriztetik a halál
Istenének templomában. Mert a ki e titkokat kibeszéli, az halva van.
Én atyámtól tudtam azt meg, ki egyike e templom bölcseinek, s a
kereskedők nagy tanácsában ül. A merre ez a legfényesebb csillag
lenyugszik, ottan van egy új világrész, sokkal nagyobb, sokkal szebb,

mint a mienk. Azt mi föl fogjuk találni, ha a csillag járását követjük.
Két hatalmas nemtő van velünk, ki bennünket megsegít, te veled van
a Jehova, velem van a szerelem.
Bar Noémi megölelé, megcsókolá, kiben Isten angyalát küldé le
hozzá, a ki a végveszélyből kiszabadítsa, s azzal maga is segített
hajósainak elkészíteni a gyarló járművet, melyen ő az Úr frigyével s
kedvesének szerelmével a végtelen tengerre fog szállani. – A tutaj
elkészült, egyetlen csáklya volt minden árbocza s vitorlája egy
himezett palást, hajdan menyasszonyi köntös.
Egy tömlő víz, egy kosár tengervíztől ázott buzadara, melylyel a
carthagóiak a kenyeret pótolták, ezek voltak az útravalók, miket Bar
Noémi hajósnépétől kapott.
Számtalan kincse közül csak hármat vitt magával: a frigyládát az
Úr szövetségével, kedvesét, a hű Bysseniát, és kardját, a drága jó
aczélt.
A mint Bar Noémi a tutajra lépett, utána kiáltották: «Jehova
veled», és ő szomorúan tekinte az elhagyott hajóra, melyről elűzték
az utolsó igaz embert, és a mint mindig jobban eltávozva tőle, a
tenger pusztasága egyre nagyobb lett közöttük, s ő még folyvást
szomorúan tekintett hajójára, ime egyszerre elkezde az féloldalt
hajolni, azután lassan megfordulni maga körül, nehány perczig
forgott még és azután végkép elmerült.
A kelő szél Bar Noémi füléig hozta a haldoklók végkiáltását.
Most már egyedül volt az ismeretlen vizeken.
De nem sokáig maradt egyedül. Szárnycsattogás hangzik a
magasban, s ime az ég derült kékjéből leszáll a csodaszinű galamb,
mely Afrika partjainál látogatta meg hajóját, s bizton leül megpihenni
kisded árbocza hegyére.
A viharból menekült ő is; aranyfényű tollazata meg van zilálva,
azt rendezgeti piros csőrével, s mintha ismerőséhez jönne, oda repül
Bar Noémi kezére, Byssenia hófehér vállára, turbékolva, s midőn

azok darált buzával kinálják, nem eszik belőle, hanem csőrével
szétturbékol benne s azután galambmódra nevetve felrepül és
eltávozik ismét nyugot felé.
– Követlek, égi kalauz! monda Bar Noémi bízó áhitattal, s kisded
vitorláját szélnek irányozva, arra indítá tutaját, merre a galambot
látta repülni.
Az égi vezető soha sem tünt el szemei előtt. Ha a tutaj nem birt
vele repülni, visszafordult hozzá és bevárta. Éjszakára leszállt mindig
az árbocz hegyére s kora reggel repült ismét előre változatlan
irányban.
Három nap és három éjjel utaztak együtt: a galamb és a hajós.
Negyedik nap reggelén vigan szállt le a galamb Byssenia ölébe, s
most már kedvére evett az eléje tett buzából, s aztán úgy elrepült,
hogy szemmel sem lehete utólérni többet; még a láthatárról is
elveszett.
A negyedik éjjel egyedül utazott a hajós és kedvese, a gyönge nő
férje ölébe hajtá le fejét, mintha otthon menyezetes ágyában
feküdnék, oly nyugodtan aludt a tenger sivatagján.
De Bar Noémi nem tudott aludni. A tengerész szivében van
valami érzés, valami rejtett ideghur mozgása azon ezernyi titkos
sejtelmek közül, miket a tudósok megfejteni nem tudnak, csak
megtagadni. A tengerész lázas nyugtalansága ez, midőn a zöld fok
közeledtét érzi, melyről annyit álmodott, melyet még nem lát, de
sejt, melyre ujjal tudna mutatni: ott van az! midőn még ég és tenger
köröskörül összefoly.
Ott van az! Ott kell neki lenni!
A hajnal aranynyal önti el az eget és a vizeket, és ime, a hol az
aranyos ég és víz összeér, magas hegy homloka emelkedik a látkörön
elő, a nagy világoskék köd szinén keresztül ragyognak bíborra festett
ormai.
Ú

– Egy az Úr, egy az Isten, kiálta Bar Noémi, égnek emelt hálaadó
karokkal, és Byssenia leborult a frigyládája előtt és annak ezüstös
szögleteit csókjaival halmozá.
Egy új világ! Nem. Egy régi világ ez, mely már akkor történetének
vége felé járt, midőn ti az ismert világ történetét elkezdtétek irni.
Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány
ezredév ismeretlen lakói tüntek el már?
Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén
találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg
nem jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket
elsülyedt kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban
bámulunk, egy régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról
beszélnek a halló előtt. Azok a gygászi várromok
csodaépítészetükkel, miket az Inkák földén, elhagyott, nem ismert
ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor utazók, nem hagynak-e
sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek fényre, magasságra
volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté egykor a fél világot
és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen míveltséggel tökéletesíté
magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem érlelék a halálra,
félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle a vadon természet
növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj elfoglalá.
A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet
költői ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek
felmagasztosult sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de
az évezredek után is fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni,
erdő benőni, zivatar elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek
arról, hogy előttünk messze-messze eső időkben is voltak lények, kik
a tökéletesség felé törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy
oly magasra emelték fejüket, a hol már nincsen Isten.
Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett
álomlátás…

V.
Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen
művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők
színezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a
tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit
hibásan gondoltál ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt;
törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s
ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász
viaszmintáját, összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat
alkotsz helyette.
Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s
évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére.
Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből
elővarázsolád, gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő
lélek, a kinek gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben;
szeretted látni azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a
kemény kőben, s ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig
verődött vissza?
Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely
tevenyakától gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s
mulattatott látni, mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a
legszebb pálmafát, megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.
De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő
mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb
pikkelybőrön s hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e
roppant húsevő éhes gyomra védje a föld virágait.
Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez
örökké emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem
dicséré alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői
szellemedben, egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely
annyira megtetszett képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.
És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy
égi származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek
beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan
idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.
Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt,
mely kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét
melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít,
rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.
Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek
alkotott földi báb legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák
szolgája a világon; alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha,
ellágyult ivadék gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép
önalkotta bálványok előtt, őrült pazarlója mindazon kincseknek,
miket ráruházál.
Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!
Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából
fölébreszd! hogy küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád
szülte csodanemeit a döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd,
hogy verted el kőesővel vetett füveit, hogy öntötted el vizek
özönével kéjei kőházait, hogy a nyomor, az inség felrázza tompa
lelkét.
Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg
lett bele, hogy kedvenczei így fajultak el.
A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek
hasznos állatokba.
Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag
növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a
hol máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök

helyén halálos pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag
fogta el az ehető gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a
földből támadó víz és a földi pára is halált lehelt az emberek arczaira,
hogy elhullottak egymás mellől az öröm pillanatában, a mámor
vigalmai közt, a gyönyörök élvezeténél.
És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk?
mi lakik itt fejünk felett?……
VI.
A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a
tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek
ágaikkal ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak
képezni élő oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb,
ékezete az ágakon felfutó folyondár virágai, melyek a magasból
visszanéznek mosolygó piros és kék kinyilt szemeikkel. Apró
ezüstszin bokrocskák, rózsapiros ághegyekkel képezik a csendes
bozótokat, s a magas füvek pelyhes kalászaikkal nem látszanak arra
gondolni, hogy ha emberi alak járna ottan, fejével sem látszanék ki
kalászaik közül.
A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma
hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben
több gyönyörüsége lehetett az alkotónak, mint egy másik
teremtményében, mert ezek a suly alatt még magasabban emelik
fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan
viselni.
Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal
töltötte idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan.
Alant pedig, a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási
megatherion: fekve alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza
négy egész öl, alakja mint a lajháré, irtóztató háta egész dombot
mutat, mely a magas füvek közül kiemelkedik, míg idomtalan fejét

apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel eldugta jól a bozót közé. Egész
roppant testét barna kérges bőr fedezte, vastag ránczokkal, oldalai
tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól, mik beléragadtak, mikor
meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött, csak az orrlyukainál,
fülein és kurta farka hegyén volt valami éles, kemény serte.
A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai
közül kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult
arra arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó
fiaival.
Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát:
«Te bened biztunk eleitől fogva!
Te voltál és te vagy igaz Isten,
És te megmaradsz minden időben!»
Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s
irtóztató torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább
hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a
fenyegetés haragszavához.
Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant,
midőn e roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen
kiemelkedni látta; hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s
megsimogatta Byssenia szőke fejét, ki remegve bútt keblére,
megvigasztalá őt bátor nyugodt szóval:
– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő.
Embert nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy
tavakban, a miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.
A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót
hajítva az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.
A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a
földre s úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak
gabonaszemek volnának azok.

A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny
mindig oly esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz
engedi magát anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.
A férfi azután közelebb jött Bar Noémihoz.
Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó
szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü,
tagjai soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és
háta meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is
fázni látszott.
Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó
oldalán, romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg
őket.
– Ti Carthagóból jöttetek, nemde?
Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős
nyelv hangzatát.
– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok
vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön
szólítasz?
Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz
gyapot palástjába burkolva magát, melybe arany- és ezüstvirágok
voltak szőve, közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt
velök beszélnie, mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt
erőtetés nélkül tegye.
– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a
melyek a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés
alatt tilos, mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren
és ezeren költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre,
mint Hannó nevezé e tájat.
– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a
rege szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.

– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál,
melyet ti ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a
másikon lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e
világrész határáig, bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek
tárultak eléjök, új meg új népekkel, miknek száma százezerte több,
mint egész Róma, egész Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan
jövők leirják. A boldog szigetnek nincsen tulsó partja: az a
végtelenség.
– S valóban megérdemli e föld, hogy boldognak nevezzétek?
– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe,
mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa
gyapjut hord, fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes
méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes
gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló
ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe,
túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed,
ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szivet érzesz
magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod, s azt fogod
mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz képest, a mit
érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged
csiklandós rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van,
jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet
élni. Kár, hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség
idejét megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.
Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség!
Valóban e férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört,
meghajolt agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül,
kopasz volt egész feje.
Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős
hőségben; oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva,
annak lecsavarta arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott,
s azután oda nyujtá azt Bar Noéminak.

Az ifju nem fogadta azt el.
– Csak a forrásból merítem italom.
A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek
piros foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon.
Szemei azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség
tündöklik elő.
Vakmerő mosolygással fordult Byssenia felé, férje jelenlétében.
– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel
itatlak téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon
méz, szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr
vagyok; minden arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két
szép ragyogó szemedért két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek,
melynek orma benyílik az égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a
napnak futásában. Férjedtől pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia
vagyok, ki őt félkézzel a földre sujtom.
És a mellett alig birta magát lábain tartani az ember, s kezei
reszkettek.
Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva
rejté el arczát ez utált alak elől.
A megatherion megint felemelte fejét és ordított. Megéhezett.
Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s
sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta
elé fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat,
miket ez a földről felszedve, szájába hajigált.
Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató
szóval marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha
ittas, de nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.
A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a
mámor, s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és

elaludt, a férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag,
halavány alak, a ki elébb.
Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte
összeroskadt, s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki
kezét, hadd támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van,
melyben szívesen látja őt, nejével együtt, vendégeül.
Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá,
hogy meg ne kérdezze tőle:
– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele
magadat?
Az öreg ember megütközve tekinte rá.
– Idegen jövevény, vigyázz ajkaidra, midőn beszélsz. Ez az Isten!
Bar Noémi megbotránkozott.
– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével,
lomha termetével, előtted Istenhez hasonló?
– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján;
minden városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva
szolgál. Ma én, holnap másik, a hány napja van az esztendőnek,
annyi papja van mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg
száz év előtt, akkor ez emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek
jó kedvét csak áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni;
övék azóta is a föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java,
állatok, emberek első szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem
halnak soha.
Bar Noémi felsóhajta magában.
– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon,
mint ez átkozott földön itt.
És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s
míg azt fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával

kardja markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon
szekrénybe rejtve, a mit fején viszen, felelte neki:
– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész
tartománya nem bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.
És gondolá magában:
– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem
szorít, az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert
bizonyára nincs több férfi e nap alatt, csupán csak én.
A vén ember vezette őket előre.
VII.
Nézzétek e roppant várost, mely itt előttetek terül!
Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa
Peking, nem az őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert
világnak nem hasonlítható hozzá.
E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát,
most e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt
járva.
Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad
phantasia alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a
magasztos góth építészetnek.
A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák
rakva úgy egymásra, hogy a legalsó tizenegy koczkasor minden
egyes hézagában két rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét
egy számmal kevesebb koczka van felrakva és így feljebb, míg a
tizenegyediknél egyetlen koczka áll középen, és azon a város
védistenének képe, kőből kifaragva, az idomtalan megatherion.

A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva,
fején koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen
irással neveik felvésve.
A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat,
mely itt a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami
aranyköd, fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták
tornyait, tetőit regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma
illata ez és egyéb ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai
házaik vakolata közé kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék
az egész város; minden utcza más-más jó szagot áraszt szét.
Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak:
egyik oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal
körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a
legelső oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső
jaspis, vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek
prismaticus oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-
foltokat vetnek magok körül.
Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon
keresztüllátni, mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel
van tele vésve, miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a
szem, ha minden pillanatban új meg új csodálat nem vonná el
figyelmét.
A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van
kirakva a járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a
naptól áthevült ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak
előttük, minden lépésnyire himzett vánkosokat rakva, hogy azokon
lépdeljenek végig.
A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos hidak
hajlanak keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy
míg alant a földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost,
fenn keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út.
Midőn az est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek

a hidak s víg kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló
csoportok az érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a
másik előtt, mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt
bevilágít, s az ittas orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek
ott a magasban.
Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést
hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.
A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha
egy óriási tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét,
mely hasonló alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen
darabnak látszik, millió kődarabból összerakva, s egyetlen nagy
nyílással oldalán.
A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom,
melynek nyolcz oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez
óriási tükrökben az előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap
visszavert fénye szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb
utczákra.
A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből.
Feje gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú
gyílfarka tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel
pótolja egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve
szerteszét.
Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra
emeltek mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek
fejeiket; az ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a
templom kapuin belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész
város, reszket az egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér
csak enni és akkor kap egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába
temessen. Azután elhallgat egy esztendeig megint, s ül arany
trónusában a templom közepén, öt ujjas kezeit térdére fektetve,
mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött jelképe oda fenn.

VIII.
Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a
népes városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük
bejárta az utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az
csak puszta hang volt, és a hangtól miért félnek?
Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig
nem tud emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a
mit e távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette
férgeknek szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is
beszélnek.
– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te
rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod,
nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a
hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi
meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te
lehelleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld
virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az
egész természet ellen, mindent evő szörny! kinek kétféle fogad van:
húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más
állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, a hogy teremtve
vagy. Te miattad pusztul el a világ.
A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az
égből jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang
megborzogatja a kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az
ég, vagy a megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve
félelem, megbánás és gonosz sejtelmek.
A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok zajos
keveréke. Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.
A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás
növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe
gyökerező világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a

karcsú oszlopokra fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de
a virág közepén ott van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok
elnyelik a kehelybe buvó kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver
az élő földbe. Az erkélyek tenger fenekéről felhozott növényzettel
vannak rakva, miket az emberi ész csoda találékonysága víz helyett a
szabad léghez szoktatott, a kláris-korallok tarka bokrai közt
nyulongnak a vastag polypok érzékeny csápjai, egymásba fonódva s
örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg az átlátszó molluskok
vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését. A természet
közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a csoda,
a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.
A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy
szőnyeggel van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van
szőve, mint hajadon leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az
alapot, melybe virágkoszorúk, paloták, áldozatok, csoportok alakjai
vannak a szőke, gesztenyeszín és aranyveres hajzat minden
árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje nem volt világon
uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a hajadonok
hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a város
nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.
Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja;
mint egy nagy hullámzó folyam.
Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a
fényes bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot
járnak, melytől arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem
gyermeki tűzzel égnek. Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek
a Triton-ünnepély reggelén, mitől azok megittasodtak s idomtalan
ferde rángások közt énekelnek és tánczolnak a bálvány tiszteletére.
Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel,
színes tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden
színeivel, tarka vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva,
fejükön a szétbontott hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé
szorítva, mik hosszan omlanak le vállaikra. Semmi folt alakjaikon,

melyen Isten teremtő keze látszanék; az emberi őrültség mindent
eltakart, befestett, bearanyozott; csak a szemek villogása mutatja,
hogy ezek emberek, s az égető tűz bennök, hogy ezek nők.
A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany
süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza,
melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a
magas süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy
arany szekér körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap
képét mutatja, s felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet
rajta.
E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány
rém, élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz,
arcza földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság,
életunalom, esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak,
csak ajka reszket néha.
Ezen alak a Teczkatlepoka.
A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák
történetirói, kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben
kipusztítani segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik
egyik alárendelt istenségét, kit minden évben újra szoktak
választani.
A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a
Triton városába.
Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon
leányai, festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból
szőtt tündéri ruhákban.
És akkor így szóltak a választott férfihoz:
– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek
ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág
számodra nyílik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka
Isten lenni? elmulni, elveszni, meghalni a gyönyörben?
É

És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek
csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen»,
akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a
Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes
őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a
hosszú leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn
kijönnek tőle, – akkor hajfürteik le vannak vágva.
Azokból készül a várost átérő szőnyeg.
E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.
És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ
magának, megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli
őket. És azután választanak megint újat.
Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja
e bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a
legellenállhatlanabbat, – mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt
feleli a felhivásra: «nem!»
Akkor letépik róla aranyköntöseit és azt mondják neki:
– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a
boldogtalanabba. Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a
két szótalan lény: a pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az
irtózat és fáradság miatt sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj
ott fagyban, nyomorban, egyedül. Kövessen, a ki szeret.
És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a
megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas hegyek felé néz, s
megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.
Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb,
szemérmesebb hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja
habruhája által rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a
kiüldözött férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a
gyönyörök városából.

Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta
szerelem; a mely oszthatlan, mint az Istenség maga.
Ily való szerelem példája történik itt minden tíz évfordulóban.
A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a
jégbérczek ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé
semmi emberi szem, hogy bánatukon, töredelmükön
gyönyörködhetnék. Nem történt még soha, hogy visszakérezkedtek
volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy ott elfagytak, eléheztek,
vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba fektette.
Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a
Triton ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az
éhség napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a
diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt
viszik őt a halálra.
Ez ama férfi története, ki az arany szekéren fekszik.
A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép
hajadonai, koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya
ezüst szekéren vonatik közöttük.
E féltündéri, félpokoli jelenet után következnek a nép férfiai.
Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel,
hajlott nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek,
szemeikben semmi tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké,
nyomorú, hervatag alakok. Ha van közöttük egy délczegebb, daliás
alak, az mint csoda tünik ki az egész népcsoportból; s
valamennyinek arczvonásain, a szépen úgy, mint a rútakon van
valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll az ajkak
körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és az
őrültet jellemzi.
A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon
szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás
napja.

Welcome to our website – the perfect destination for book lovers and
knowledge seekers. We believe that every book holds a new world,
offering opportunities for learning, discovery, and personal growth.
That’s why we are dedicated to bringing you a diverse collection of
books, ranging from classic literature and specialized publications to
self-development guides and children's books.
More than just a book-buying platform, we strive to be a bridge
connecting you with timeless cultural and intellectual values. With an
elegant, user-friendly interface and a smart search system, you can
quickly find the books that best suit your interests. Additionally,
our special promotions and home delivery services help you save time
and fully enjoy the joy of reading.
Join us on a journey of knowledge exploration, passion nurturing, and
personal growth every day!
ebookbell.com

Reinventing Social Solidarity Across Europe Marion Ellison Editor

About This Presentation

Slide Content

Tags

Categories

Download

Quick Actions

Statistics

Related Slideshows

Reinventing Social Solidarity Across Europe Marion Ellison Editor

About This Presentation

Slide Content

Slide 1

Slide 2

Slide 3

Slide 5

Slide 6

Slide 7

Slide 8

Slide 10

Slide 11

Slide 12

Slide 13

Slide 14

Slide 16

Slide 17

Slide 18

Slide 19

Slide 20

Slide 22

Slide 23

Slide 24

Slide 25

Slide 26

Slide 27

Slide 28

Slide 29

Slide 30

Slide 31

Slide 32

Slide 33

Slide 34

Slide 35

Slide 36

Slide 37

Slide 38

Slide 39

Slide 40

Slide 41

Slide 42

Slide 43

Slide 44

Slide 45

Slide 46

Slide 47

Slide 48

Slide 50

Slide 51

Slide 52

Slide 53

Slide 54

Slide 55

Slide 56

Slide 57

Slide 58

Slide 59

Slide 60

Slide 61

Slide 62

Slide 63

Slide 64

Slide 65

Slide 66

Slide 67

Slide 68

Slide 69

Slide 70

Slide 71

Slide 72

Slide 73

Slide 74

Slide 75

Slide 76

Slide 77

Slide 78

Slide 79

Slide 80

Slide 81

Slide 82