és dudolgat, szép kis gyermek, annak ad egy pogácsát a tepsiből,
most sütötte. Azután nyilik az ajtó, valaki jő be rajta, kopottas fekete
ruhában, de arczát nem láthatja, mert hátrafelé fordult, hanem a
házi kutya a szegletben, s a kis gyermek a tűzhelyen ráismernek,
amaz eléje fut farkcsóválva s kezét nyalja, emez kiabálni kezd elé s
kis kezeivel repesget. Most odafordítja arczát a férfi és ő ráismer: ez
a férj, a jó, a szelid, munkás férfi, ki most jött haza fáradságos napi
munkájából, s oda megy nejéhez, és azt megöleli, megcsókolja. –
Megjöttél, itt vagy, valóban itt vagy, szól a boldog asszony, s úgy
meg van nyugodva abban, hogy ők most olyan szegények, csak hogy
ő itt van!
Nagyot zörren ajtó, ablak!
Az álmodó felriad… Ah gonosz szél, miért költéd fel e szép
álomból? mit vered, mit koczogtatod az ablakot, te nyugtalan rém,
mit zörgeted az ablakot?… A leány odatekint, egy sikoltás hal el
ajkán: az ablakban egy férfi alakja látszik, egy kézzel a párkányba
kapaszkodva, másikkal bezörgetve a táblákon s halkan susogva a
felébredőnek:
– Bocsáss be, én vagyok…
A leány ijedten rántá keblére takaróját s ágya szegletébe
huzódott félelmesen, folyvást az ablakra nézett, és látta, mint hasít
egy félkört az üvegen ama férfi-alak gyűrűje gyémántjával, hallotta
jól a metszett üveg nyikorgását, azután benyomta kezével a férfi az
elmetszett üvegszeletet, az halkan kipattant, s egyet pendült, a mint
belül a padlóra leesett, akkor azon a nyiláson látott benyúlni egy
kezet, mely az ablak zárját keresgélte, azt elfordítá, s ismét
visszahuzódott, azzal az ablakszárny feltárult csendesen s az egész
alak fölemelkedett az ablakba, onnan egy lépés a szobába! s a másik
pillanatban ott állt Hermina ágya előtt egy sápadt, holthalvány rém,
testéhez tapadó fekete ruhában, fején összecsapzott hajfürtök, a
hogy a vízbefultakat szokta kihányni a hullám a partra, s ott e
szomorú alak azt suttogá hozzá: «én vagyok, ne kiálts!»