képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi düh és
az állati szenvedély.
Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan.
Orczáit oroszlán-ránczokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása,
szemöldökei pióczákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyilva
ragyognak beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot
köpköd a gyóntató felé.
Ha pedig egy apácza jön felé, a ki ételt hoz a számára, akkor az a
rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség
vigyori torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével,
az égi szerelem bestialis lealjasodásában; akkor kaczag, röhög,
vihánczol; rákezd dalokat énekelni, a mik a legszemérmetlenebb
bujaságot magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, tánczol mellé a
két lábával, hogy csak úgy csörög belé a láncz; míg önkivületében
hozzá üti egyszer a fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor
aztán elszédülten esik le – a rohadt szalmára, a mit minden évben
egyszer kikaparnak alóla, mint a tigrisek alom ízékét az
állatketreczben.
Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater
Lubomirának. Ha őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre
ereszkedik, összezsugorodik, a meztelen tagjait hajával igyekszik
tiltúl takargatni. A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához,
nem fél, hogy megragadja és összetépi; szól hozzá majd csendesen,
engesztelőleg, majd keményen, parancsolólag. Ennek szót fogad.
Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb. S ha ilyenkor az arczát
fölemeli a két összefont karja közül, az az iszonytató kifejezés eltünni
látszik arról; lesz belőle – nem fenevad, hanem asszony.
Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy s Soror
Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szeliden súgva:
«Pax tecum, Kyrie eleison».
Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja
a fejedelemnő palástjának szegélyét.