– Mért tett engem szerencsétlenné, mért szakított el engem az
én világomtól, mért tett engem árvává az emberek közt…
A férfi hallgatott: e pillanatban valóban üresnek, hidegnek,
tartalmatlannak tünt fel előtte az élet: mi is az, amit csinál:
szakadatlan, férfiak, idegenek között, folyton lóháton, szalmán hálva
vagy nyeregben, mások gondjával terhelve, idegenek, akik soha meg
nem értik s fel nem fogják, mit mért cselekszik; hiányzik a csönd, a
megnyugovás, hiányozik életéből a meleg béke, az elpuhulás, a
gondtalanság, hiányzik a csöndes otthon, a színes esték: a
gyermekkel játszó komondor vidámsága… Pedig úgy vágyik rá, olyan
kimondhatatlan jó volna…
S míg a felesége patakzó bánatát, végeérhetetlen keserűségét
hallgatja, ugyanaz benne is elfakad s átkozza a sorsot, amely őt az
országfutó bitang sorsára juttatta:
– Eleget fáj az nékem, – mondja csöndesen, bánatosan, – mit
tegyek, az emberek szeme rajtam függ: az éhesek tőlem várják a
kenyeret, a szomjasok az italt, a szenvedők az igazságot, a
kétségbeesett haza a vigasztalást…
– Hát kicsoda maga! – kiáltotta az asszony, – isten maga?
Isten?… Mindenkinek juttat magából? s hol vagyok én?…
Mindenkinek: csak nekem nem?… Akit soha nem látott, annak is ád,
azt is kifizeti azért a kívánságért, amit nem is várt, nem is gondolt:
csak én nekem nem adja meg, amire hittel az atyaisten színe előtt
esküdött…
A férfi igazat adott a feleségének s csüggedtsége határtalan lett.
– Én áldozata vagyok a nagy dolgoknak s te dicsőséged, hogy
velem együtt áldozod fel magad.
– Nem áldozom fel magam!… – kiáltott az asszony. – Soha!…
Miért?… Én áldozzam fel magamat másnak a gyönyörüségeért?… Én
feláldozom magam azért, amit én akarok tenni: de azért nem, amit
más akar!… Én feláldozom magam a férjemért, a gyermekeimért, a