gyáva voltam. Széttéphetik testemet, de a midőn azt fogják irni a
krónikákba, hogy Stambul csőcselék népe gyáva volt, utána fogják
irni, hogy egy férfi mégis volt közöttük, a ki nemcsak emlegetni
tudta a halált, hanem midőn megjelent, szemébe is tudott nézni
annak.
– Hiszen, Halil, megállok én is, másik is a töltött ágyú torkával
szemben, láttam éles kardot is felém fordulva elégszer s nem került
még ki az a dárda a kovács kezéből, a mely azzal dicsekedhetnék,
hogy kifent hegye előtt behunytam szememet, de kinek legyen
bátorsága ott, a hol tudja, hogy a föld alatt, melyen áll, a pokol van
elásva s csak egy akkora szikra kell hozzá, a mekkorát egy
pofoncsapás után szokott az ember szeme vetni, s repülünk az ég
felé és ha tele volna mind a két kezünk fegyverrel, paizszsal, egyik
sem oltalmazna meg bennünket, ki akarna itt bátor lenni?
– Én nem hívlak benneteket. Én megmondám, hogy magam
megyek.
– De mi nem bocsátunk. Mire gondolsz? Ha te ott fogsz veszni,
mi vezértelenül maradunk, széthullunk, elveszünk, mint a nádtető,
mely alól kihúzták a csapfát, téged pedig ki fognak nevetni, mint a
mesebeli kakast, a ki magát nyársra húzta és megsütötte.
– Azt nem fogják tenni, monda Halil leoldva kardját, mit a
szerályba nem volt szabad bevinni s átadva azt Muszlinak. Viseld
gondját míg visszatérek, s ha nem térek vissza, emlékezzél rám róla.
– Tehát csakugyan mégy? kérdé Musszli. No ha elmégy, akkor én
is megyek.
És erre a szóra a többiek is megindultak, s miután látták, hogy
Halil csakugyan nem tréfál, elkisérték őt egész a szerályig, oda be
ugyan nem mentek, hanem körülfogták a roppant épületet, mely
maga egy egész városrészt képez, s roppant üdvordítást emeltek,
midőn látták, hogy Halil Patrona csakugyan belépett a szerály
kapuján.