Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul
állott.
– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.
Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a
karjával, magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát
csókolta meg ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan.
Anna kibontakozott az öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet
után. A fiu sötétvörösre pirult arccal, zavarodottan állott előtte,
azután dadogva mondta:
– Szervusz, Anna.
Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk
mindennap százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították
el, ha a kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit,
megcsókolták a kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az
ajkát ritkán. És így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan,
ilyen éhesen. Soha ilyen tüzesen. Soha férfimódra.
Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot
dobbant, az ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a
rémületnek egy borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a
vér az egész testét, érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még
a nyaka is piros a vértől. Rémülten állott egy percig, egészen
tehetetlenül, teljesen megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat
támadt föl benne önönmaga iránt.
– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már.
Mindent rosszra magyarázok. Pfuj.
Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett
magának, szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az
egész dolgot.
Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott
Lacival.