gondolata a magyarság, a nemzeti szellem. A szélső idealismus
idején, mikor leghatalmasabb az összefoglaló tehetségünk,
lelkesedünk a magyarságért és a magyar hazáért, de csak mint
erkölcsi fogalom szent előttünk, melybe beléolvasztjuk és
testvéreinknek tekintjük az összes nemzetiségeket. Keblünkre öleljük
a tótot, a ruthént, a szerbet, a horvátot, a németet, a románt stb. és
azok bennünket.
Mihelyt zsugorodni kezd ez az összefoglaló és egységes
gondolkodás, halványan megkezdődik az a patriotismus, mely
Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt, Kölcseyt és másokat lelkesített a
huszas években. Ők még nem tudtak elég melegek, bensők,
közvetlenek lenni. Annyira szélesen és messze látnak, hogy
szivökben nem rakhat fészket a szűk látkörű, de édes és meleg
nemzeti szellem. Toldy Ferencz, hű barátjok, dolgozataiban
magasztalja őket, ünnepli magyarságukat; de még ő is csak oly
hideg lehet, mint Vörösmarty, Kölcsey, Bajza, Kisfaludy Károly és
más társaik.
Az általánosító gondolkodás azonban folyton szűkűl, az
egyetemes iránti csodálat hanyatlik, az ember észre kezdi venni a
nemzeti szellemet, gyönyörködik a magyaros, népies, nemzeties
nyelvben, szokásokban, magatartásban. Aesthetikusok, kritikusok,
irodalom-történetírók műveikben már kiemelik az egyes írók
nemzeties irányát, nemzeti szellemét.
Toldy Ferencz sem tehetett másképpen. Még erős a Kazinczy,
Vörösmarty stb. iránti rokonszenve, nagyságuk iránti tisztelete; de
már az eszme nyomása alatt kénytelen érezni, hogy Petőfi, Arany
stb. magyarosabbak, melegebbek, bensőbbek. És ezt ki kellett
fejezni irodalom-történeti dolgozataiban.
Talán az övénél is nehezebb volt Gyulai Pál helyzete. A hatvanas
években megbizták Vörösmarty életrajzának megírásával. Az utolsó
ívek kivételével Deák Ferencz volt az életrajz ellenőre. Neki olvasta
fel a szerző és tette rá megjegyzéseit. De hogy írhasson a hideg,
ünnepélyes, fenséges Vörösmartyról a meleg, lágy, népies, magyaros