Bácsinak hivta mindenki. Akárki találkozott vele, uton, utfélen,
otthon vagy a vármegye gyülésén: ha egy szót szólt vele, már
bácsinak szólitotta. Apját, testvérjét, jó barátját, játszópajtását látta
benne mindenki. Jókedvü volt első pillanatra mindenkivel. A pápai
kollégiumot is elvégezte öregéből, nagyjából. Jurátus is volt, habár
semmi hasznát nem látta. Fiatal korában is bácsinak nevezték. Igy
ismerte utóbb, igy szokta meg a nagy világ.
De miért lett hát nemzeti bácsi? Honnan származott nemzeti
neve? Ezt a nevet nem szokás könnyedén pazarolni.
Valahány ház: annyi szokás.
A zsöllér paraszt akkor nemzeti, ha kopott süveg a fején, ködmen
a vállán, saru a lábán.
A telkes gazda akkor nemzeti, ha széles karimás kalapja, kékbeli
dolmánya, borjubőr csizmája.
A mágnás akkor nemzeti, ha gólyalábu, savószinü, lóg a karja,
németül beszél.
A nemzeti bácsi nem azért volt nemzeti. A vármegye megtette
esküdtjének. Adott neki tisztes fizetést, nagy uraságot, nagy
tekintélyt. Fizetése volt havonként tizenöt rénes forint. Ebből tartott
lakást, konyhát, szakácsnét, kocsist, lovászgyereket, kocsit, lovat,
hátas lovat, két kopót, három agarat és egy nyalka tiszti huszárt.
Ragyogott a huszárja, mint a karbunkulus.
Szerette főbirája is, vármegyéje is. Pedig sohase dolgozott
semmit. Csak ott volt, a hol az ügyek termettek. De olyan ügy
sohase termett, a melyet ő békén, simán, nyugton, nevetve,
nyomban el ne intézett volna. Minden hivatalos ügyet adomával,
elmésséggel intézett el. Ügyvédek, pörös felek kaczagtak már, ha
szavát hallották. Ugy mentek eléje, majd megölték egymást. Ugy
mentek el tőle: ölelkeztek, csókolóztak. Minden ügyvéd elköltözött
vidékéről. Különben éhen-szomjan pusztult volna el valamennyi.