Én is ló nélkül maradtam ismét a sajnos félreértés miatti
támadásban, s hogy mint idegen a tábornál hasznot tehessek,
felkötöttem karomra a svajczi vörös keresztet, s beálltam
betegápolónak.
No, uraim, annyit mondhatok, hogy a csatatér nem olyan ideális
dolog, mint a milyennek azt a költő urak leirják.
Ez a legundorítóbb látvány a világon.
Egy mészárszék, egy sintérmező, a hol döglött lovak s eltorzult,
szétmarczangolt emberi tetemek feküsznek egymáson.
És a kik még haldokolnak, nem verseket szavalnak azok Hugo
Victorból és Bérangerből, még kevésbbé énekelnek opera-áriákat a
«Hugonották»-ból vagy «Lammermoori Luciá»-ból, hanem
káromkodnak, mint a jégeső s szidják a szenteket, a boldogságos
szüzet és az egész világot, hogy azt borzalom hallani.
Hanem e borzalmakon mind tultesz az, a mit az ember aztán a
csatatéri kórházakban lát.
Én azt hiszem, hogy ha a háboru kezdete előtt a két ellenséges
hadsereget végigdefiliroztatnák két ilyen sebesültekkel rakott
lazarétumon, mind a két fél összetörné a puskáját, s azt mondaná:
«Eb, a ki hadakozik; ha a két császárnak van egymással valami baja,
álljanak ki ketten; menjenek ki birokra, végezzék el egymással; mi
nem puskázunk egymásra».
Minő iszonyú nyomai az emberpusztítás tudományának!
Itt egy alak, a kinek se keze, se lába nincsen; amott egy másik, a
ki át van lyukgatva a golyótól, a hány lövés, kétszer annyi seb rajta;
egy harmadiknak a fejéből hiányzik egy darab, s még mindig él; a
negyediknek a mellén ment keresztül a golyó, s nem halt meg bele;
az ötödiknek a feje fölött pattant szét a granát, s a légnyomástól
eszét veszté, csak mosolyog irtózatosan; a hatodikat a szele érte az
ágyutekének, s bordái törtek össze bele, és melle feldagadt; a
hetedik húsz kardvágással a fején, kezein, egy idomtalan csonka