Harter Nándor mosolyogva lépett Bélteky Feri orra elé, s
beszédközben annak nyakkendőcsokrát igazítá helyre:
– Kedves öcsém! ön még igen fiatal ügyvéd, s azt hiszi, hogy
minden meg van nyerve, mikor a kedvező itélet a kezében van.
Tapasztalt ügyvédek azonban jól tudják, hogy csak akkor kezdődik
még az igazi per, mikor már a végrehajtás napja is ki van tüzve, s
nekem gyakorlott ügyvédem van. Aztán magam is értek valamihez.
– Ezt mind számításba vettem.
– Gondolom. És azért ajánlotta ön nekem az egyességet, a mit
én ismételten visszautasítok. A ki oly vakmerő volt, hogy én ellenem
pert kezdett: az tudja meg hát, hogy ki vagyok? A lázadót én
megtudom bűntetni. Mert a fiú, ki atyja ellen pert indít: lázadó, nem
más. Meg fogom neki mutatni, hogy én most is úr vagyok fölötte.
Azt hiszi ön, hogy abban az állásban, melyet én elfoglalok, csak
olyan könnyedén lehet valakit ad peram et saccum exequálni?… –
Önnek oda lehet itélve a rajtam levő köntös, hanem azt tapasztalni
fogja ön, hogy nem akad ember, a ki azt rólam lehúzza. Nem fogok
Elemér úrfinak egy fillért sem kiadni abból, a mit magáénak tart.
Nem; azért, mert ellenem lázadt. Éljen szükölködve és nyomorogva,
míg daczos lelke megtörik. Én fogadom önnek, hogy ha keresztbe
teszem egy ajtó előtt a lábamat, ő azon az ajtón nem fog bemenni; s
ha húsz évig élek, húsz évig nem mozdítom el lábamat előle.
Bélteky Feri valami mosolygást engedett arczának elárúlni. Harter
észrevette azt.
– Ön azt gondolja magában ugy-e: hogy hiszen nem szükség
épen a felséges halálnak jönni, hogy engem elmozdítson az ajtóból;
jöhet arra egy új excellentiás úr is, ki rendszer-változáskor engem is
székestől az ajtó elé helyez. Akkor roszul ismeri ön a helyzetet, édes
barátom. Egy Harter Nándort nem olyan könnyen tesznek hol ide,
hol amoda. Tekintélyt, minő én vagyok, minden kormány levett
kalappal szokott kérni, hogy méltóztassék a helyet megtartani,
melyre előde emelé. Vannak nélkülözhetlen emberek, kiket semmi